– Kezét csókolom! – köszönt Emil, s én is ugyanúgy, pedig Margitkánkkal egykorú volt. Bibici végigmért, Emilre mosolyodott:
– Mi az, ti együtt jártok? – úgy mondta ezt, mint akit a kérdés csiklandoz.
– A tanítványom – mondta rám Emil. Bibici bólintott.
– Úgy. S miben?
– Magasugrás – mondta Emil komolyan.
– Ó! – Bibici ezt érdekesnek találta, megkérdezte, vannak-e már kint a pályán, s még hozzám is volt egy kedves mondása: – Mondhatsz pát nekem, nem kell kezitcsókolomoznod, igaz?
Elpirultam, büszke voltam. Emil „elvállalt” a világ előtt. Tanítvány!
– Kezit, azazhogy – mondtam.
Bibici nevetett, intett, s tovasétált a Papírmalom felé.
– Ezt megúsztuk – mondta Emil. – Te, ha érettségi után itthon maradhatok, már a nyárra, úgy értem, akkor tényleg megpróbállak bevenni valamelyik csapat
