A KÍSÉRTET
Nem messze Sármástól, az agyagos Mezőség egyik völgykatlanában, jókora grófi birtok közepén állt az udvarház. Hosszú volt és szomorú, mint egy koporsó. Tizenkét szobát rejtett magában; volt hosszú folyosója, fehérre meszelt bolthajtással, s kikopott kockakövekkel, melyek csengő utóhanggal kísérték a végighaladó lépteket. A szarvasagancsos, híves ámbitus buja kertre nyílott. Csodás kert volt az. Megtermett benne a barack, ami ritkaság Erdélynek ebben a nyomorult szegletében. Piros virágú, gyertyás gesztenye, illatos olajfa, japánbirs, s fátyolként reszkető tamariszkusok pompáztak itt. A kerítést a déli oldalon tenyérnyi tintakék hajnalkák lepték el, amikor a Veres-domb mögül kidugta sápadt fejét a nap.
Nem volt az kúria; grófi kastély se. A cselédség udvarháznak hívta; tekintet
