Mindenki levele

Chapter 4

ANYA

Az első ibolyát ágyához vittük; tavasszal anyám mindig nagyon beteg volt. Minden március jobban sorvasztotta, s ő minden évben jobban reménykedett. Az utolsó tavaszon úgy érezte, hogy már meggyógyult teljesen.

Hetekig nem tudtam róla, hogy meghalt. Nagybeteg voltam én is, nem lehetett nekem megmondani. Levelet írtam az ágyból szegénykének, s nem vettem észre, hogy nem válaszol. Mikor már annyira gyógyultam, hogy ráeszméltem, mi történt, nem hittem el. Már jártam a temetőben is, olvastam a fejfán az írást, gyászoltam is, csak éppen nem éltem át a halálát. Esténként szoktunk telefonálni egymásnak, s megtörtént, hónapok múlva, hogy feltárcsáztam elárvult számát. És egyszer, fél évvel halála után, boldogan nyitottam be egy üzletbe, hogy megvegyem azt a lila, horgolt kendőt, amit a kirakatban láttam, mert mindig szeretett volna egy olyant, szegény.

Van egy kis aranyrámás képe a kandallón. Lassan megszoktam, hogy arról nézzen le, helyesli-e, amit teszek. Látom elborult arccal, látom mosolyogni is. Álmomban pedig megjelenti a betegséget, kárt, rossz hírt s olyanokat mond, hogy másként kellene nevelni a gyermeket. Sokszor, s vidáman beszélgetünk.

Egy spiritiszta öreg barátném azt mondta erre: kegyelmi állapot. Az orvos azt: idegfeszültség. Író barátom szerint képzelőerőm élteti őt tovább. S csakugyan: nem emlékként kísért a házban. Mintha élne, úgy változik, alakul. Kicsi, törött alakja kiegyenesedett. Karcsúnak s piros arcúnak látom, csillogó barna hajjal, amilyen tán hároméves koromban lehetett…

Egy időben mindig, az utcán jutott eszembe. Sietve jártam, pedig nem lett volna szabad. A szívem olykor, mint egy rossz óra, elakadt, különösen azon a tájon, ahol hegyre futó utcánk hirtelen emelkedni kezdett. Meg kellett állnom ilyenkor, elsápadtam, mintha nem kaptam volna levegőt, s a szívgyengék hasonlíthatatlan ijedsége fogott el. Ilyenkor, úgy tetszett, mintha valaki, ismerős, apró léptekkel szaladna utánam. Meg-megálltam, hogy lélegzethez jussak, s figyeltem a furcsa, kis követő lépteket.

Az utcán fütyörésző kifutófiúk, kosaras cselédleányok, sétáló gyermekek…

Egyszer, egy melegebb tavaszi napon, talán a megváltozott légnyomás miatt, szokatlanul nagyot lódult a szívem a kaptatón. Fárasztó napom volt, otthon munka várt, valósággal rohantam hazafelé. Siettemben elfelejtettem, hogy a veszélyes hely következik. És a rohanásban a szívem elszorult, s a furcsa szorongás folytatódott a karomban is. Mintha valaki, aki sokkal alacsonyabb, mint én, s akinek sovány, kicsit akaratos, szinte makacs karja van, lefelé húzna, belém kapaszkodnék. Anyám karolt így belém, ha mentünk valahová. Ha élne s látná, hogy mostanában ezen a helyen lakom, s ilyen sietve járok, szegényke, biztosan belém kapaszkodnék, erővel is visszatartana, s azt mondaná: „Kíméld magad, lelkem, ne siess! Nem tudod, hogy nem szabad?”

Megálltam. Kifújtam magam. Megpihentem. Ott állt mellettem, mosolyogva s mégis szigorúan, amíg a szívdobogás abba nem maradt.

A lélekelemzők az ilyesmire azt mondják: tudatalatti gondolattársítás. De én lehajtottam a fejem, mintha hozzáhajolnék, bocsánatkérően mosolyogtam, s motyogtam félhangon, hogy tán bolondnak néztek a járókelők:

– Köszönöm, mama.