Chapter 3
465 Words
APA
Apám sokszor és szokatlan büszkeséggel beszélt az enyedi szolgadiákokról. Gyermekkorát mesélte – szolgadiák volt ő is, Enyeden. Akkoriban nem nagyon szerettük ezeket a beszédeket. Fülünkben úgy hangzott mindenik, mint egy-egy unalmas prédikáció. Hogy lám, milyen nehéz volt neki és társainak, s milyen jó dolgunk van nekünk, s persze, nem becsüljük meg magunkat úgy, ahogy illenék… eleresztettük a fülünk mellett ezeket a szavakat.
Csak évek múltán figyeltem fel a szóra. Meghalt apámnak egyik barátja, Erdély kiváló püspöke, Nagy Károly. A lapok megírták akkoriban, hogy szolgadiákként kezdte ő is, mint Körösi Csorna Sándor, Enyeden. Nemsokára követte apám is; fiatalon haltak meg mind a ketten, egyforma betegségben. És rövid időn belül látnunk kellett, hogy szegénysorból származott és sokra jutott kortársaik miként halnak el mind egymás után, életük derekán. Akkoriban kezdtem elgondolkozni közös sorsukon, s akkor rémlett fel bennem apám beszéde a sanyarú, közös gyermekkorról…
…Az egyik tízéves korában szökött meg a borjak mellől, s állított be mezítláb az enyedi kollégiumba; a másikat tizenhárom éves korában szekereztette fel Csíkból harisnyásan, csizmában az apja, hogy odaadja immár diákszolgának, „mert van esze, instálom, a legénykének, s hadd ragadjon rá valami kis tudomány”. Nem fizettek ezek a kis székely szolgadiákok egy krajcárt sem a kollégiumnak. Sepregetésért és vízhordásért kaptak alvóhelyet az úrfidiákok ágyfiókjában. Könyvre sem telt nekik. Apám s Nagy Károly éjjel tanultak az úrfi könyvéből. A folyosó végén égett a kis büdös petróleumlámpa, alája cipeltek egy kétágú lajtorját. Felmásztak rá: egyik az egyik szárára, másik a másikra, hogy közelebb legyenek a lámpafényhez, s ott biflázták reggelig a latin könyvnélkülit. Néha ötven sorral jártak előbb Vergiliusból, mint a feladott lecke, egyrészt versengésből; másrészt azért, mert hátha az úrfi nem adná a könyvét, vagy rajtacsípnék őket az éjjeli virrasztáson?
Enni nem kaptak a kollégiumtól, csak két napra egy-egy cipót fejenkint. Ez is egy régi, kegyes alapítványból jutott. Az úrfidiákok kosztot hordattak velük – ha maradt a kosztos csésze alján, akkor ők is ehettek meleget –, ha nem, akkor beérték a napi fél cipóval, s legfennebb a piacon „szereztek” hozzá egy-egy elguruló dinnyét vagy egy falat „döghúst”, a szomszédban trécselő, lacipecsenyés kofa tepsijéből.
Apám beszélte, hogy egyszer a kis diákok azt játszották, hogy megették egyszerre a kétnapi cipójukat, teleitták magukat Maros-vízzel, s kiálltak a kollégyiom árkádos folyosójára. Az egyik lötyögtette magát ide-oda, egyik lábáról a másikra billenve, s a másik a hasára tapasztott füllel hallgatta, hogy odabent, a kis horpacos gyermek hasban, hogy lötyög a Maros-vízben úszó kenyér. Nőttek kenyéren és vizén, tisztították az úrfiak cipőjét, később privát tanítók lettek, s idővel ösztöndíjjal kerültek külföldi univerzitásokra. Alig akadt enyedi szolgadiák, aki sokra ne vitte volna. De nehezen kiharcolt jómódúkban ezek az edzett székely fiúk egyszerre roppantak össze. Mikor már telt volna szanatóriumra s híres orvosokra. A sanyarú gyermekkor megbosszulta magát. Már nem lehetett segíteni…
- Writer
