Az évforduló

Fejezet 5

Még ezzel is meg tudok birkózni. Mosolygok, bólogatok, közlöm, hogy még nagyon kicsi voltam, és a hátam mögött keresztbe tett ujjakkal drukkolok, hogy ne feszegessék tovább a kérdést. Viszont kész gyötrelem, amikor a beszélgetőpartnerem nem tágít, és ilyeneket mond: „Hogy is történt az a szörnyűség? Az utolsó, mielőtt… hát tudja. A felesége és a kislánya szeme láttára. Még csak négyéves volt.” Ilyenkor nagyon igyekszem, hogy nyugodtnak tűnjön az arcom, és azt válaszolom: „Igen, persze, de régen történt, és a városunk továbblépett. Nem határozza meg az életünket egy huszonöt évvel ezelőtt történt tragédia.”

„Hogy is történt az a szörnyűség? Az utolsó, mielőtt… hát tudja. A felesége és a kislánya szeme láttára. Még csak négyéves volt.”„Igen, persze, de régen történt, és a városunk továbblépett. Nem határozza meg az életünket egy huszonöt évvel ezelőtt történt tragédia.”Természetesen hazudok. Hogyne lenne meghatározó, amikor mindenki emlékszik rá. Hartsteadben semmi említésre méltó nem történt ezen kívül. Ha nincs 1994. június 15., az emberek a létezéséről sem tudnának. Nincs katedrálisa vagy tengerpartja, mint a közeli Salisburynek. Még kis üzletecskéi sincsenek kézimunka borsszóróval meg vidra alakú dugóhúzóval. Van egy Tesco Metro, egy kis W. H. Smith könyv- és papír- és írószerkereskedés, és néhány jellegtelen üzlet, amilyenekre az ember a középszerű kisvárosok főutcáján számít Anglia déli részén. A Szent Tamás-templom emléktáblája az egyetlen, ami más városban nem található meg; komor, diszkrét réztábla, amelybe a tizenegy áldozat nevét vésték. Nem sorolta fel a járulékos veszteségeket – a tanúkat és a hátramaradottakat. Akkoriban szóba jött valami nagyobb – egy közösségi központ, vagy egy emlékpark ötlete –, de ezeket a terveket gyorsan elvetették. Hartstead lakosai nem akartak napi szinten emlékezni életük legsötétebb napjára, és hiábavalónak tűnt a kísérlet, hogy valami pozitívat hozzanak ki a tragédiából, amelynek okára soha nem derült fény.

Ez volt a végszó, és a beszélgetés folytatódott. Máskor azonban elsötétült a beszélgető arca, és így folytatta: „Sajnálom, de maga ugye… nem veszített el senkit?” Amikor azt válaszoltam, hogy nem, megkönnyebbültek. Csakhogy megint hazudtam. Én mindent elveszítettem aznap, amikor Travis Green félautomata fegyverrel a kezében végigjárta a várost, és válogatás nélkül meghúzta a ravaszt. A férfi, akire mindenki emlékszik, a lövöldözés utolsó áldozata, apám volt. A felesége, aki elborzadva végignézte, anyám. És én voltam a gyerek, aki feldúltan, vérrel összefröcskölve kapaszkodott belé.

„Sajnálom, de maga ugye… nem veszített el senkit?”SOUTHERN GAZETTE

1994. június 17., péntek

1994. június 17., péntekTIZENEGY AGYONLŐTT LAKOSÁT GYÁSZOLJA A VÁROS

A harmincnyolc éves Travis Green tizenegy embert lőtt le szerdán a szülővárosában, Hartsteadben, féktelen tombolása során egy félautomata fegyverrel, melyet végül maga ellen fordított. A közösséget megrázta a tragédia, a rendőrség és a szociális intézmények munkatársai éjt nappallá téve támogatják az áldozatok családját és a kibontakozó szörnyű tragédia szemtanúit.

A fegyveres első áldozata a nyolcvankét éves házaspár, Peter és Jane Frogmore volt, akiket a saját kertjükben terített le. A pár a szomszédjában lakott, és állítólag udvarias jó szomszédi viszonyt ápoltak vele. Idén ünnepelték volna a gyémántlakodalmukat.

Következőként egy másik házaspár, a negyvenöt éves Richard és a negyvenkét éves Sheila Delaney került a tűzvonalba a házuk előtti járdán. Épp bevásárolni indultak. Utánuk az ügyfelére várakozó, ötvennégy éves Graham Mooney gépjárművezető-oktatót lőtte agyon. Az ámokfutó a negyvenkét éves ingatlanügynökkel, David Wilkesszel, és Manisha Mehta tizenkilenc éves diáklánnyal folytatta a mészárlást. A lányt a szülei szállodája előtt gyilkolta meg, ahol részidőben dolgozott.

Travis Green ezután a főutcán folytatta végzetes útját, ahová még nem ért el a vérfürdő híre. Megölte a huszonnyolc éves Suzanne Persimmont, aki az Állampolgári Tanácsadó Irodánál volt szociális előadó, és a szintén huszonnyolc éves Melissa Bradshaw-t, egy kis ügyvédi iroda jogtanácsosát. A főutca végén befordult a játszótérre, és kioltotta a kutyáját sétáltató, hatvanöt éves Maureen Featherstone életét.

Az őrjöngés utolsó áldozata a harminckilenc éves Gary Colman. Az otthonában kapott halálos golyót felesége, Sylvia és négyéves kislányuk szeme láttára.

A rendőrség beszámolója szerint a fegyveres végül a saját szájába vette a puska csövét, és véget vetett a borzalomnak.

A szomszédai magányos farkasként jellemezték Travis Greent. Az egyik, a neve elhallgatását kérő szomszéd elárulta, hogy Green a közelmúltig a hartsteadi Szent Margit Középiskolában dolgozott gondnokként. A forrás szerint: „Elküldték. Senki nem tudta miért, de azóta nem dolgozott.” A másik – szintén a névtelenséget választó – helyi lakos szerint Green törzsvendég volt a Hartstead főutcáján található Bárány és Zászló kocsmában. Gyakran iszogatott együtt a helybeli farmerrel, Dennis Gloverrel, az állítólagos egyetlen barátjával. Mr. Glovert egyelőre nem sikerült elérnünk.

Hartstead lakóit megrázta a rettenetes esemény, virágot és a tiszteletadás jeleit helyezték el a gyilkosságok helyszínein. A tinédzser Hilary Masters, Manisha Mehta iskolatársa koszorút és kártyát vitt a szálloda elé. A könnyeit nyelve nyilatkozott: „Ez egyszerűen szörnyű. Nem tudom elhinni, hogy megtörtént. Rettenetesen érzem magam. Manisha Cambridge-ben akart továbbtanulni. Az egész élet előtte állt.”

Az utolsó áldozat, Gary Colman háza előtt is halomban állnak a virágok. Colmanék közvetlen szomszédja, Doreen Flitwick, riporterünknek elmondta, hogy amikor a rendőrség megérkezett, a vérrel borított kislány visítozott és zokogott.

Green felesége és tizenhárom éves fia, Paul életben van. A családhoz közel álló források szerint Mrs. Greent a pszichiátriára szállították, a fiú pedig átmenetileg nevelőszülőkhöz került. A szomszédok szerint az asszony mindig udvarias volt, de magának való. Pault nyugodt gyereknek írták le, aki néhány barátjával sok időt töltött a város közelében található Farmwood-birtok elhagyatott kőfejtőjének területén. A helyet négy évvel ezelőtt lezárták a nyilvánosság előtt, amikor a tizenöt éves Adam Groundwell a halálát lelte ott, miután bekábítószerezve lezuhant a bányagödörbe.

Anyának ma rossz napja van. Mióta pár hónappal ezelőtt ideköltöztem, észrevettem, milyen gyakran fordul elő. Gondolom, könnyebben tudta eltitkolni előlem, amikor még Londonban laktam és dolgoztam. Mindig lelkesen támogatott, hogy legyek független, hogy költözzem el, és éljem az életemet, így természetesnek tartotta elhallgatni előttem egyre növekvő zavarodottságát. Elfoglalt voltam, nem láttam, mi történik – helyesbítek, csak azt hittem, hogy elfoglalt vagyok. Ha nem lenne olyan szörnyű, akkor most nevetnék magamon, amiért azt gondoltam, kemény dolog áldott állapotban teljes munkaidőben dolgozni. Folyamatosan kimerültségre panaszkodtam. Jézusom! Fogalmam sem volt, mit jelent ez a szó. Nem tudtam, hogy amint megszületik a baba, ködös állapotban élek majd, minden szétesik körülöttem, a végtagjaim úgy elnehezednek, hogy alig tudom megemelni őket, a szemem folyamatosan szúr, mintha számtalan apró rovar vert volna benne tanyát.

csak azt hittem,