Az évforduló

Fejezet 6

Régebben a lefekvés ideje volt a napom fénypontja, most viszont rettegek tőle. Semmi élvezetes nincs abban, ha a kétség legapróbb jele nélkül tudod, hogy két órával, gyakran kevesebb idővel később felébresztenek. Nemcsak Amy sírása ver fel. Amint megmoccan, felriadok, és mielőtt teljesen éber lennék, ismerős félelem telepszik rám. Nem kell hozzá sok – egy kis fészkelődés vagy szipogás –, de a nullával egyenlő az esélye, hogy magától visszaalszik. Legalább egy óra hosszat kell etetni, ringatni, fel-le járkálni, a hátát dörzsölni, lapogatni, amíg már csak arra vagyok képes, hogy ne hajítsam le a lépcsőn.

Anyukád nem tud segíteni? – érdeklődött Aisha, amikor nem sokkal Amy születése után meglátogatott. Legszívesebben ráüvöltöttem volna. Nem, rohadtul nem tud segíteni, már magát sem tudja ellátni! De nem Aisha tehet róla, hogy nem érti. Amikor nem sokkal Amy születése előtt visszaköltöztem, mindenkinek azt mondtam, hogy anya így tud segíteni a babával. Talán még egy kicsit én magam is elhittem, hogy tud, hogy majd segítünk egymásnak. Egy nap sem kellett hozzá, hogy rájöjjek, milyen komolyan alábecsültem a leépülését, és hogy nemcsak Amyről kell egyedül gondoskodnom, hanem anyáról is.

Anyukád nem tud segíteni?Nem, rohadtul nem tud segíteni, már magát sem tudja ellátni!Keményen igyekszem, hogy ne nehezteljek emiatt rá, mert természetesen – természetesen – nem tehet róla. De nehéz, amikor Amynek különösen rossz éjszakája van, kimerült testem elnehezedik, és anya reggel tizedszer teszi fel ugyanazt a kérdést, vagy visszautasítja az ételt, mert állítja, hogy már reggelizett. Nehéz megőrizni a nyugalmamat, és néha dühös leszek, mert ha mindezt nem engedem ki, ha lecsillapítom a dühömet, akkor mélységesen elkeseredem, és azt nem engedhetem meg magamnak, mert azzal senkinek nem lennék a hasznára. Az éjszaka közepén tör föl, kéretlenül, amikor végre néma a ház, és egyedül vagyok. Amikor csend van, és semmi sem tereli el a figyelmemet a hangokról, amelyek arról suttognak, milyen lehet anyának ez az állapot. Anyának, aki mindig annyira erős és független volt. Hogyan érezheti magát belül? Vajon tudja, mi történik vele? Rémült? Önkéntelenül is elképzelem, milyen lenne, ha nem szenvedne demenciában. Természetesen szereti Amyt, de szerintem nem mindig tudja, hogy az unokája. És Amy soha nem fogja megismerni, legalábbis az igaz valóját nem. Kis időre átadom magam ezeknek a gondolatoknak, némán belesírok a párnámba, de egy idő után muszáj abbahagynom, és valami másra gondolnom, hogy el tudjak aludni. Nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy egész éjszaka éberen feküdjek, forgolódjak, hánykolódjak és érzelgősködjek. Minden csepp alvási lehetőséget ki kell használnom, amíg Amy nincs ébren, mert különben nem tudom végigcsinálni a következő napot, és az azutánit, és az azutánit, mindet, ami még kimerítőbb és monotonabb az előzőnél.

természetesen –Vágyakozva gondolok a két legjobb iskolai barátnőmre, Stellára és Becre. Tudom, segítenének, ha még itt lennének. De szétszóródtak a szélrózsa minden irányába – Stella boldog szerelemben él Pete-tel Edinburghban, és Bec Ausztráliában búvároktató. Már Amy előtt sem voltak nagy levélírók, lefoglalta őket a saját életük, ahogyan engem is az enyém Londonban.

Próbálom elhessegetni az „azelőtt” gondolatát, mert akkor megnyílik bennem egy lyuk, és elnyeléssel fenyeget. Próbálok külön személyként gondolni a régi Cassie-re; Cassie-re, aki csinos ruhákban járt, magas sarkú cipőt viselt, egy csupa üveg és acél épületben töltötte a napjait, értekezleteket tartott és utasításokat adott. Annak a Cassie-nek voltak barátai, a kocsmában és mozikban töltötte az estéit, és volt szerelme, még ha egy másik nő férje is. Volt anyja, akivel telefonon beszélgetett, akit érdekelt az élete, és akinek voltak saját történetei. Annak a Cassie-nek volt élete az etetés, szundikálás, főzés, mosás és bevásárlás buborékján kívül. Amy napközben legfeljebb harminc percet alszik egyszerre, és soha nincs jókedve, amikor ébren van. Nem fekszik gagyarászva a babakocsiban, mint más babák, akiket odakint látok. Mindig sír vagy vonaglik, mintha ki akarna szabadulni. Vettem egy babahintaszéket, de hét és fél percnél többet soha nem töltött el benne sikítozás nélkül. A hintaszék már nem rugózik, mert egyszer dühömben áthajítottam a szobán és beakadt a szerkezete. Amy nem volt benne.

– Mi van Guyjal? – feszegette legközelebb Aisha. – Amy az ő lánya is. – De nem így van, valójában nem az. Amikor elmondtam Guynak, hogy babát várok, sírva fakadt. Korábban nem láttam sírni. Azt hittem, ráébredt, ideje elhagyni a feleségét. Tudnom kellett volna, hogy egy születendő gyermek nem versenyezhet egy élő, lélegző gyerekkel. Hogy amit én nyújthatok neki, nem veheti fel a versenyt egy tízéves kapcsolattal, közös történettel, az elválaszthatatlanul összefonódott élettel. Mit gondolt Aisha, mit csináljak? Hívjam fel, és kérjem meg, hogy Amy maradjon nála éjszakára? Akkor is csak előre megbeszélt időpontokban hívhattam fel, ha nem volt ott a felesége, amikor még együtt voltunk. Aisha nagyon sokszor beszélt velem Guyról, megpróbált meggyőzni, de végül feladta, és sok szerencsét kívánt nekem.

Mi van Guyjal? –Amy az ő lánya is. –Tudom, úgy kéne éreznem, megszabadultam a nős pasastól. És ezt is akarom érezni. De nem megy. Vágyom utána. Nemcsak azért, hogy megosszam vele a csecsemőgondozás terheit, ami fantasztikus lenne, hanem önmagáért. Hogy órákig beszélgessünk bármiről és mindenféléről. Hogy a nyakába temessem az orromat, és beszívjam az illatát. Hogy összekuporodjunk az ágyban, és tudjam, mindennek ellenére a megfelelő helyen vagyok, pont ott, ahol szerintem lennem kell.

Megszólal a csengő, szokásom szerint felkapom Amyt, és magamhoz szorítom. Ez anya szociális gondozója lesz. Le akartam mondani, de pillanatnyilag csak ilyenkor hagyhatom el a házat lelkiismeret-furdalás nélkül. Kitárom az ajtót, és különösebb érdeklődés nélkül megállapítom, hogy új gondozót küldtek. A magas, korombeli nő szoros lófarokba fogta fényes, barna haját. Vastag, fekete, tökéletesen ápolt szemöldöke akár egy kövér csiga.

– Cassie! – Mosolyba gyűrődik az arca a vastag alapozó alatt.

– Igen? – értetlenkedem.

– Én vagyok az, Chloe! Chloe Riordan… az iskolából?

– Ó, jóságos ég! Sajnálom, nem ismertelek meg. Annyira megváltoztál.

– Remélem, jó értelemben – jegyzi meg.

Az iskolában szürke, pattanásos arcú lány mindig túl szűk vagy túl bő ruhákat viselt, és a divat tekintetében nem tapintott rá a lényegre. Bizonytalan voltam a válaszban, sem a múltbéli, sem a jelenlegi énjét nem akartam megsérteni, így inkább ráfanyalodtam egy bókra.

– Nagyszerűen nézel ki.

– Köszönöm – te is! Annyira jó újra találkozni!