2.
1256 Words
2.A híres kalandor neve hallatán Kesselbach úr arca felderült. Lupin észrevette, és felkiáltott:
– Ó, kedves uram, látom, fellélegzett! Arsène Lupin kényes betörő, nem szereti a vért, még sose követett el más bűnt, mint hogy elvette más tulajdonát, semmiség… és ön azt mondja magában, hogy nyilván nem fogja egy hasztalan gyilkossággal terhelni a lelkiismeretét. Rendben… de vajon az ön megsemmisítése valóban hasztalan? Itt van a lényeg. És esküszöm magának, nem tréfálok. Fogjunk hozzá, barátom.
Közelebb húzta székét a fotelhez, kivette a tömést foglya szájából, és folytatta:
– Kesselbach, amint megérkeztél Párizsba, kapcsolatba léptél egy Barbareux nevű személlyel, egy bizalmas információkkal foglalkozó ügynökség igazgatójával, és mivel a titkárod, Chapman tudta nélkül cselekedtél, fent nevezett Barbareux „Ezredesnek” nevezte magát, ha levélben vagy telefonon kommunikált veled. Fontos elmondanom neked, hogy Barbareux a legtisztességesebb ember a világon. Ám van szerencsém az egyik emberét a legjobb barátaim közé sorolni. Így aztán értesültem róla, hogy miért léptél kapcsolatba Barbareux-vel, és ezért kezdtem el foglalkozni veled, valamint néhány álkulcs segítségével meglátogatni szerény hajlékodban, ahol sajnos nem találtam meg, amit kerestem.
Lehalkította a hangját, és mélyen foglya szemébe nézve, megpróbálva kikutatni a hátsó gondolatait, kijelentette:
– Kesselbach, te megbíztad Barbareux-t, hogy találjon meg neked a párizsi alvilágban egy bizonyos férfit, aki a Pierre Leduc nevet viseli vagy viselte, és akinek a személyleírása a következő: egy méter hetvenöt centi magas, szőke, bajuszos. Különös ismertetőjegye: egy sebesülés következtében a bal keze kisujja csonka. Van még egy halvány sebhely a jobb arcán. Óriási jelentőséget tulajdonítasz annak, hogy megtaláld ezt az embert, mintha ez számodra hatalmas előnyökkel járna. Ki ez az ember?
– Nem tudom.
A válasz határozott volt, ellentmondást nem tűrő. Hogy tudta vagy sem? Nem számított. A lényeg az volt, hogy nem akart beszélni.
– Rendben – folytatta az ellenfele –, de sokkal többet tudsz róla, mint amit Barbereux-vel megosztottál?
– Semmit nem tudok róla.
– Hazudsz, Kesselbach. Barbareux társaságában kétszer is a szattyánbőr mappában lévő papírokat nézegetted.
– Valóban.
– Akkor hol a mappa?
– Elégett.
Lupin megremegett a dühtől. A kínzás és az abból származó előnyök ismét átfutottak az agyán.
– Elégett? De a doboz, valld be hát… a doboz a Crédit Lyonnais-ben van?
– Igen.
– És mi van benne?
– A különleges gyűjteményem kétszáz legszebb gyémántja.
Ez az információ már jobban tetszett a kalandornak.
– Ó, a kétszáz legszebb gyémánt! De hát az egy vagyon… Ja, te csak mosolyogsz rajta… számodra semmiség. A titkod többet ér ennél… számodra igen, de számomra?
Elvett egy szivart, meggyújtott egy gyufát, majd hagyta magától elaludni, miközben mereven maga elé nézve töprengett.
Teltek a percek.
Lupin fölnevetett.
– Reméled, hogy a kutatás sikertelen lesz, és nem tudjuk kinyitni a széfet? Lehetséges, öregem. Ám akkor ki kell fizetned a fáradozásaimat. Nem azért jöttem ide, hogy lássam, milyen képet vágsz a fotelben… a gyémántokat, már ha vannak… vagy a szattyánbőr mappát… fel van adva a lecke…
Ránézett az órájára.
– Fél óra eltelt… a kutyafáját… a sors nagyon kéreti magát… te csak ne nevess, Kesselbach úr! Becsületemre mondom, nem távozom üres kézzel… Na, végre!
Megszólalt a telefon. Lupin fölkapta a kagylót, majd megváltoztatva a hangját, Kesselbach erős orgánumán így szólt:
– Igen, én vagyok, Rudolf Kesselbach… ó, igen, kisasszony, kapcsolja… Te vagy az, Marco? Remek… Jól ment? Hála istennek… semmi incidens? Bravó, kölyök… Na, és mit gyűjtöttetek be? Az ébenfa dobozt… semmi mást? Semmi iratot? … Nocsak, nocsak! És a dobozban? Szépek azok a gyémántok? Remek, remek… Egy perc, Marco, hadd gondolkozzak… nos, a véleményem szerint… várj egy kicsit, ne tedd le…
– Kesselbach, ragaszkodsz a gyémántjaidhoz? – fordult hátra.
– Igen.
– Visszavásárolnád őket tőlem?
– Talán.
– Mennyiért? Ötszázezer?
– Ötszázezer… igen…
– Csakhogy van egy kis bökkenő… hogy menjen le a csere? Csekk ellenében?… nem, átvernél… vagy én vernélek át téged… Figyelj ide, holnapután reggel menj el a Lyonnais-be, vedd ki az ötszázezret, aztán sétálj egyet a Bois-ban, Auteuil mellett… nálam lesznek a gyémántok… egy táskában, úgy praktikusabb… a doboz feltűnőbb…
– Nem, kell az egész… a doboz is.
– Ó! – Lupin nevetésben tört ki. – Beleestél a csapdába… törődsz is te a gyémántokkal… azok helyettesíthetők. De a dobozhoz úgy ragaszkodsz, mint az életedhez… hát, jó! Megkapod a dobozodat… becsszóra… megkapod holnap reggel postai csomagban!
Visszatért a telefonhoz.
– Marco, előtted van a doboz? Van valami különös rajta? Ébenfa, elefántcsont bevonattal, igen, ismerem a fajtát… japán stílus, a Faubourg Saint-Antoine-on árulják… Márkajel nincs? Á, egy kis kerek, kék szegélyű címke, egy számmal… kereskedelmi jelzés… nincs jelentősége. És az alja vastag? Ejha! Nem dupla fenekű… hát akkor, Marco, nézd meg jobban az elefántcsont bevonatot a tetején… vagyis nem, a fedelét.
Majd szétvetette az öröm.
– A fedél… ez az, Marco! – Kesselbach pislogott egyet… – Megvan! Ó, Kesselbach, szegény öregem, nem vetted észre, hogy rászedtelek. Szerencsétlen balek! Nos, mi a helyzet? – szólt bele újra a telefonba. – Egy tükör a fedél belsejében? Elcsúsztatható? Vannak rajta csíkok? Nem? Akkor törd össze… igen, azt mondtam, törd össze! Annak a tükörnek semmi keresnivalója ott. Utólag tették bele. – Lupin kezdte elveszíteni a türelmét. – Ne avatkozz bele abba, amihez semmi közöd, idióta! Csináld, amit mondok! – Hallhatta a vonal túlsó végén a zajt, amit a tükör eltörése keltett, mert diadalittasan kiáltotta: – Nos, mit mondtam neked, Kesselbach úr, hogy jó kis zsákmány lesz?… Halló… megvan? Nos? Egy levél? Győzelem! Fokváros összes gyémántja és a jóember titka!
Leakasztotta a második fülhallgatót is, mindkettőt jól a fülére szorította, majd folytatta:
– Olvasd, Marco, lassan… Előbb a borítékot… Jó… Most ismételd el.
Majd ő is megismételte:
– A fekete szattyánbőr mappában található levél másolata. És aztán? Tépd fel a borítékot, Marco. Megengedi, Kesselbach úr? Nem túl korrekt, de hát… Gyerünk, Marco, Kesselbach úr megengedte. Megvan? Akkor olvasd!
Meghallgatta, aztán csúfondáros mosollyal így szólt:
– A kutyafáját! Lehetne világosabb is! Nézzük csak, mi a lényeg: egy egyszerű papírlap, négybe hajtva, a hajtások még egészen frissnek tűnnek… nos… a lap jobb felső részén e szavak: egy méter hetvenöt, bal kisujj csonka stb. Igen, ez Pierre Leduc személyleírása. Méghozzá Kesselbach kézírásával, nemde? És a lap közepén nagy, nyomtatott betűkkel ez a szó:
APOO
Marco, kedvesem, hagyd békén a papírt, ne nyúlj se a dobozhoz, se a gyémántokhoz. Tíz perc múlva végzünk a jóemberrel. Húsz perc múlva ott vagyok nálad… Ja, tényleg, elküldted az autót? Remek! Viszlát mindjárt.
Visszaakasztotta a kagylót, kiment az előszobába, majd a hálóba, ellenőrizte, hogy a titkár és az inas nem lazította meg a kötelékeit, és hogy a szájukba tömött rongytól azért tudnak lélegezni, majd visszatért foglyához, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal mondta:
– Vége a nevetésnek, Kesselbach. Ha nem beszélsz, úgy kell neked. Elhatároztad magad?
– Mire?
– Ne butáskodj! Mondd el, amit tudsz!
– Nem tudok semmit.
– Hazudsz. Mit jelent ez a szó: Apoo?
– Ha tudnám, nem írtam volna fel.
– Jó, de mire vagy kire utal? Honnan másoltad? Honnan származik?
Kesselbach úr nem felelt. Lupin egyre idegesebben folytatta:
– Figyelj, Kesselbach, van egy ajánlatom számodra. Bármennyire is gazdag nagyúr vagy, nincs köztünk olyan sok különbség. Az augsburgi üstfoltozó fia és Arsène Lupin, a betörők nagyhercege megegyezhet egymással mindenféle szégyenkezés nélkül. Én lakásokban lopok, te pedig a tőzsdén. Vagyis egy-egy. Nos, Kesselbach, társuljunk ebben az ügyben. Nekem szükségem van rád, mert nem tudom, miről van szó. Neked szükséged van rám, mert egyedül nem boldogulsz. Barbareux egy senki. Én pedig Lupin vagyok. Megegyeztünk?
Csönd. Lupin reszkető hangon folytatta:
– Válaszolj, Kesselbach, megegyeztünk? Ha igen, negyvennyolc órán belül megtalálom a te Pierre Leducödet. Hisz róla van szó, nem? Ez az ügy lényege. Válaszolj már! Ki ez az ember? Miért keresed? Mit tudsz róla?
Hirtelen megnyugodott, és a német vállára téve a kezét, szárazon így szólt:
– Csak egy szót. Igen vagy nem?
– Nem.
Lupin kihúzott Kesselbach mellényzsebéből egy csodálatos arany stopperórát, és a férfi térdére tette.
Kigombolta Kesselbach mellényét, szétnyitotta az ingét, szabaddá téve a mellkasát, felkapta az asztalon lévő, aranymarkolatú papírvágó kést, és a hegyét arra a helyre szegezte, ahol a szívverés lüktetett a meztelen húson.
– Utoljára kérdem!
– Nem.
– Kesselbach úr, most három óra lesz nyolc perc múlva. Ha nyolc percen belül nem válaszol, meghal.
- Writer
