A 813-as szám rejtélye

1.

1.Kesselbach úr megtorpant a szalon küszöbén, és megragadta titkára karját.

– Chapman, már megint bejött ide valaki – mondta nyugtalanságtól vibráló hangon.

– Na de, uram – tiltakozott a titkár –, épp az imént nyitotta ki az előszoba ajtaját, és amíg a vendéglőben ebédeltünk, végig az ön zsebében volt a kulcs.

– Chapman, már megint bejött ide valaki – ismételte meg Kesselbach úr, és a kandallópárkányra helyezett utazótáskára mutatott. – Nézze, itt a bizonyíték. Ez a táska be volt csukva. De most már nyitva van.

– Biztos benne, uram, hogy becsukta? – vetette ellen Chapman. – Amúgy is, ebben a táskában csak értéktelen holmik vannak, piperecikkek…

– De csak azért, mert óvatosságból kivettem belőle a pénztárcámat, mielőtt elindultunk, különben… Nem, Chapman, még egyszer mondom, valaki bejött ide, amíg ebédeltünk.

A falra szerelt telefonkészülékhez lépett, és leemelte a kagylót.

– Halló, Kesselbach úr vagyok a 415-ös lakosztályból. Igen, kisasszony, kérem, kapcsolja a rendőrkapitányságot, a bűnügyi osztályt… A számot tudja, ugye? Rendben, köszönöm… Itt várok.

Egy perccel később folytatta:

– Halló, halló? A bűnügyi osztály vezetőjével, Lenormand úrral váltanék néhány szót. Kesselbach úr beszél… Halló? Igen, a kapitány úr tudja, miről van szó. Az ő engedélyével telefonálok… Ó, nincs bent? Kivel beszélek? Gourel rendőrtiszt úrral? Ha jól emlékszem, Gourel úr, ön jelen volt tegnap a megbeszélésemen Lenormand úrral… Igen, uram, ma ugyanaz történt. Behatoltak a lakosztályomba. Ha azonnal idejönne, talán a nyomok alapján megállapíthatná… egy vagy két óra múlva? Remek. Csak mondja azt, hogy vezessék a 415. lakosztályba. Még egyszer köszönöm!

Rudolf Kesselbach, vagy ahogy sokan nevezték, a gyémántkirály – esetleg Fokváros ura, ahogy mások hívták –, a multimilliomos Rudolf Kesselbach (több mint százmillióra becsülték a vagyonát) átutazóban volt Párizsban, és már egy hete lakott a Palace Hotel 415. lakosztályában, amely három helyiségből állt. Jobbra a két nagyobb, a szalon és a fő hálószoba a sugárútra nézett, a bal oldali pedig, Chapman titkáré, a Judée utcáról kapta a világosságot.

Ezen a lakosztályon kívül még öt helyiséget tartottak fenn Kesselbach asszony számára, akinek nemsokára meg kellett érkeznie Monte-Carlóból, ahol tartózkodott, csak a férje hívására várt.

Rudolf Kesselbach néhány percig gondterhelten járkált fel s alá. Magas termetű férfi volt, pirospozsgás arcú, még fiatal; álmodozó szeme, amelynek halványkék színét kiemelte aranykeretes szemüvege, egyfajta szelíd és félénk kifejezést kölcsönzött neki, ami éles ellentétben állt a négyszögletes homlok és az erős állkapocs által sugárzott energiával.

Odalépett az ablakhoz. Zárva volt. De amúgy is, hogyan lehetett volna onnan behatolni? A lakosztályhoz tartozó erkély jobb oldalon véget ért, balra pedig széles kőfal választotta el a Judée utca erkélyeitől.

Kesselbach átment a hálóba, amelyből nem nyílt ajtó a szomszédos helyiségekbe. Innen a titkára szobájába lépett: a Kesselbach asszony részére lefoglalt öt helyiség felé vezető ajtó belülről be volt reteszelve.

– Nem értek semmit, Chapman, immár többedszerre történnek itt dolgok… furcsa dolgok, ismerje el. Tegnap a sétapálcámhoz nyúltak hozzá, tegnapelőtt az irataimba néztek bele… Mégis, hogyan lehetséges ez?

– Nem lehetséges, uram – szögezte le Chapman, akinek becsületes, nyílt arca nem árult el semmiféle aggodalmat. – Ön ezt csak feltételezi… ez minden. Nincs semmi bizonyítéka, csak megérzései… És különben is! Ide csak az előszobán át lehet bejutni. Nos, ön érkezése napján csináltatott egy speciális kulcsot, amelyből csak az inasának, Edwardnak van másolata. Megbízik benne?

– De még mennyire! Tíz éve szolgál engem… Viszont Edwards velünk egy időben ebédel, és ez nem helyes. A jövőben csak utánunk ehet.

Chapman alig észrevehetően megvonta a vállát. Fokváros ura kissé furcsa ezekkel a megmagyarázhatatlan félelmekkel, gondolta. Milyen veszély leselkedhet az emberre egy szállodában, főként, ha nincs nála semmilyen értékes holmi vagy jelentős pénzösszeg?

Hallották, hogy kinyílik az előszobaajtó. Edwards érkezett meg.

– Átöltözött már, Edwards? Rendben. Ma nem várok látogatót, illetve dehogynem, Gourel úr jön hozzám. Mostantól maradjon az előszobában, és figyelje az ajtót. Chapman úrral komoly munka vár ránk.

A komoly munka néhány percig tartott: Kesselbach úr átnézte a postáját, két-három levelet elolvasott, és utasítást adott a válaszokat illetően. Ám Chapman, aki fölemelt tollal várakozott, észrevette, hogy Kesselbach úr fejében egészen más jár, nem a postája. Ujjai között egy fekete gombostűt tartott, amely meg volt görbülve, mint egy horog.

– Chapman – mondta –, nézze csak, mit találtam az asztalon. Nyilvánvalóan jelent valamit ez a meggörbített gombostű. Tessék, itt egy kézzelfogható bizonyíték. Most már nem mondhatja, hogy nem hatoltak be ide. Ez a gombostű nem sétált be csak úgy magától.

– Így van – felelte a titkár –, én voltam az elkövető.

– Hogyan?

– Ezzel a gombostűvel a nyakkendőmet tűztem a galléromhoz. Tegnap este levettem, miközben ön olvasott, és önkéntelenül meghajlítottam.

Kesselbach úr sértődötten felpattant, tett néhány lépést, aztán megállt és így szólt:

– Bizonyára nevet rajtam, Chapman… és igaza van. Nem tagadom, mostanában kissé felfokozott lelkiállapotban vagyok, amióta utoljára jártam Fokvárosban. Nos, szóval… ön nem tudja, milyen újdonság van az életemben… egy fantasztikus terv… hatalmas dolog… amelyet még csak a jövő ködén át látok, de már kirajzolódik… és kolosszális lesz. Ó, Chapman, el sem tudja képzelni. A pénz nem érdekel, van bőven, sőt túl sok is… De ez inkább a hatalomról, az erőről, a tekintélyről szól. Ha a valóság nem cáfol rá a megérzéseimre, akkor nemcsak Fokváros ura leszek, hanem más birodalmak ura is… Rudolf Kesselbach, az augsburgi üstfoltozó fia, egy szintre kerül majd olyanokkal, akik eddig magasról lenéztek rá… Sőt, még meg is előzi őket, Chapman, biztos lehet benne, még meg is előzi őket, és ha ne adj’ isten…

Elhallgatott, és úgy nézett Chapmanre, mint aki már bánja, hogy túl sokat mondott, ám a lelkesedéstől hajtva mégis folytatta:

– Most már érti, Chapman, hogy miért aggódom… Itt, a fejemben van egy ötlet, ami nagyon sokat ér, de talán valaki sejti ezt az ötletet, és kémkedik utánam… meg vagyok győződve róla…

Csöngés hangzott fel.

– A telefon – mondta Chapman.

– Talán csak nem… – mormolta Kesselbach – ő az… – Fölvette a kagylót.

– Halló? Ki az? Az ezredes?… Ó, igen, én vagyok az… van valami újság? Remek! Akkor várom… az embereivel jön? Remek… Halló! Nem, nem fognak zavarni minket… megteszem a szükséges intézkedéseket. Olyan komoly a dolog? Ismétlem, egyértelmű utasítást adok… a titkárom és az inasom őrzik majd az ajtót, senki nem jöhet be. Ismeri az utat, ugye? Akkor egy percet se veszítsen.

– Chapman – mondta, amint letette a kagylót –, két úr fog jönni… Igen, két úr… Edwards majd bevezeti őket.

– És Gourel úr? A rendőrségtől?

– Ő később jön… egy óra múlva. Különben meg nyugodtan találkozhatnak. Szóval mondja meg Edwardsnak, hogy azonnal menjen az irodába. Nem vagyok itt senkinek… kivéve a két urat, az ezredest és a barátját, valamint Gourel urat. Írják föl a nevüket.

Chapman végrehajtotta a parancsot. Amikor visszatért, Kesselbach úr egy borítékot tartott a kezében, jobban mondva egy fekete bőrmappát, amely láthatólag üres volt. Úgy tűnt, habozik, mintha nem tudná, mit tegyen vele. Tegye a zsebébe, vagy máshová?

Végül a kandallóhoz lépett, és a bőrmappát az utazótáskájába dobta.

– Végezzünk a postával, Chapman. Tíz percünk van. Ó, egy levél Kesselbach asszonytól. Chapman, hogyhogy nem tett róla említést? Talán nem ismert rá a kézírásra?

Nem rejtette véka alá az érzéseit, amikor megérintette és tanulmányozta a papírlapot, amelyet felesége a kezében tartott, és amelyen megosztotta vele titkos gondolatainak egy részét. Beszívta az illatát, és miután kibontotta, lassan, félhangosan olvasott fel belőle részleteket, amelyeket Chapman is hallott.

„Kissé kedvetlen vagyok, el sem hagyom a szobámat… unatkozom, mikor jöhetek már önhöz? Várom a sürgönyét…”

– Sürgönyzött neki ma reggel, Chapman? Ebben az esetben Kesselbach asszony holnap, vagyis szerdán már itt is lesz.

Teljesen felvidult, mintha üzleti gondjainak súlya csökkent volna, és már semmitől nem kellene tartania. Megdörzsölte a kezét és mélyeket lélegzett, erős emberként, aki biztos benne, hogy sikerül, amit tervez, boldog emberként, aki birtokolja a boldogságot, és képes megvédeni önmagát.

– Csöngettek, Chapman, az előszobaajtón. Menjen, nézze meg.

Ám Edwards már be is lépett, és jelentette:

– Két úr keresi az urat. Ők azok, akik…

– Tudom. Az előszobában vannak?

– Igen, uram.

– Zárja be az előszobaajtót, és kizárólag a rendőrnyomozónak, Gourel úrnak nyithatja ki. Maga, Chapman, menjen a két úr elé, és mondja meg nekik, hogy először az ezredessel akarok beszélni, csak vele.

Edwards és Chapman kiléptek, becsukva maguk mögött a szalon ajtaját. Rudolf Kesselbach az ablakhoz lépett, és homlokát az üveghez szorította.

Odakint, alatta automobilok és más járművek haladtak párhuzamos sávokban, amelyeket kettős vonal választott el egymástól. Az éles tavaszi napfényben csillogtak a réz- és lakkfelületek. A fák már kezdtek kizöldülni, és a gesztenyék rügyei is bontogatták apró leveleiket.

– Mi az ördögöt csinál Chapman? – morgott Kesselbach. – Már egy jó ideje tárgyal!

Elvett az asztalról egy cigarettát, rágyújtott és pöfékelt néhányat. Hirtelen felkiáltott. Egy teljesen ismeretlen férfi állt mellette.

Hátralépett egyet.

– Ki maga?

A férfi – korrektül öltözött, elegáns fiatalember, fekete hajjal és bajusszal, éles tekintetű szemmel – fölnevetett:

– Hogy ki vagyok? Hát az ezredes…

– Dehogy, dehogy, akit én így hívok, aki ezzel az aláírással küldi nekem a leveleit… az nem maga.

– De, de… a másik csak… Nézze, uram, ennek semmi jelentősége. A lényeg, hogy én… én vagyok. És esküszöm, hogy az vagyok.

– De uram, a neve?

– Az ezredes… jelenleg.

Kesselbach urat egyre növekvő félelem kerítette hatalmába. Ki ez az ember? Mit akar tőle?

– Chapman! – kiáltotta.

– Micsoda furcsa ötlet így kiabálni! Az én társaságom nem elég önnek?

– Chapman! – ismételte Kesselbach. – Chapman! Edwards!

– Chapman! Edwards! – mondta az ismeretlen is. – Mit csinálnak, barátaim? Hívják magukat.

– Uram, kérem, parancsolom, hogy hagyjon kimenni.

– De kedves uram, ki akadályozza meg?

Azzal udvariasan félrehúzódott. Kesselbach úr az ajtóhoz ment, kinyitotta, és hirtelen hátrahőkölt. Az ajtó előtt egy másik férfi állt, pisztollyal a kezében.

– Edwards… Chap… – dadogta, de nem fejezte be. Az előszoba egyik sarkában a titkára és az inasa feküdt, betömött szájjal, megkötözve.

Kesselbach úr nyugtalan és sebezhető természete ellenére bátor ember volt, így a közvetlen veszély érzése nem bénította meg, inkább energiával és cselekvőkészséggel töltötte el.

Ijedelmet és döbbenetet színlelve lassan a kandalló felé hátrált, és a falnak támaszkodott, ujjával a csengőgombot keresve. Amikor megtalálta, hosszan megnyomta.

– Na és? – szólt az ismeretlen.

Kesselbach válasz helyett tovább nyomta a csengőt.

– Na és? Azt reméli, idejönnek, és az egész hotel felbolydul, mert megnyomta a gombot? Hát nem, szegény uram, forduljon csak meg, és láthatja, hogy a zsinór el van vágva.

Kesselbach úr hirtelen megfordult, mintha engedelmeskedne, de egy gyors mozdulattal megragadta az utazótáskáját, belemélyesztette a kezét, kihúzott egy revolvert, a férfira szegezte és lőtt.

– Ejha! – mondta emez. – Maga levegővel és csönddel tölti meg a fegyverét?

A ravasz másodszor is kattant, majd harmadszor is. De a fegyver egyszer sem dördült el.

– Még háromszor, Fokváros királya! Csak akkor leszek elégedett, ha hat golyó lyukasztja át a bőrömet. Nocsak, feladja? Kár… pedig olyan jól indult.

Megfogott egy széket a támlájánál, megfordította, és lovaglóülésben ráült, hellyel kínálva Kesselbachot.

– Kérem, kedves uram, foglaljon helyet, érezze otthon magát. Cigarettát? Én köszönöm, nem. Jobban szeretem a szivart.

Az asztalon hevert egy doboz. A férfi kiválasztott egy szőke, jó formájú Upmannt, meggyújtotta, és kissé meghajolt:

– Köszönöm, nagyon ízletes ez a szivar. És most beszélgessünk, jó?

Rudolf Kesselbach döbbenten hallgatta. Ki ez a különös ember? Látva, hogy alapjában véve békés és be nem áll a szája, lassanként megnyugodott, és kezdett hinni benne, hogy a helyzet erőszakmentesen megoldható. Kivette a zsebéből a pénztárcáját, és kihúzott belőle egy tekintélyes csomag bankjegyet.

– Mennyi? – kérdezte.

A másik elkerekedett szemmel nézett rá, mint aki nem érti. Aztán így szólt:

– Marco!

A revolveres férfi belépett.

– Marco, ez az úr olyan kedves, hogy felajánlott néhány ruhát a barátnődnek. Fogadd el, Marco.

Marco, továbbra is Kesselbachra szegezve a revolverét, kinyújtotta bal kezét, elvette a pénzt, és visszavonult.

– Miután az ön kívánsága szerint megoldottuk ezt a kérdést, térjünk rá jövetelem céljára. Rövid leszek és lényegre törő. Két dolgot akarok. Először is egy fekete szattyánbőr mappát, amelyet általában magánál hord. Valamint egy ébenfa dobozt, amely tegnap még az utazótáskájában volt. Haladjunk sorban. A szattyánbőr mappa?

– Elégett.

Az ismeretlen összeráncolta a homlokát. Valószínűleg eszébe jutottak a régi szép idők, amikor nyomós eszközökkel kényszerítették rá a vonakodókat, hogy beszéljenek.

– Rendben. Majd meglátjuk. És az ébenfa doboz?

– Elégett.

– Ó, maga szórakozik velem, barátom – zsémbelt a férfi.

Azzal egy erős mozdulattal kitekerte Kesselbach karját.

– Tegnap ön, Rudolf Kesselbach bement az Italiens körúti Crédit Lyonnais bankfiókba, egy csomagot rejtve a kabátja alatt. Kibérelt egy széfet… pontosítsunk: a 16-os számú széfet a 9-es soron. Miután aláírta és fizetett, lement az alagsorba, és amikor visszatért, már nem volt önnél a csomag. Így van?

– Pontosan.

– Tehát a doboz és a mappa a Crédit Lyonnais-ben van.

– Nem.

– Adja ide a széf kulcsát.

– Nem.

– Marco!

Marco megjelent.

– Gyerünk, Marco, a négyes csomót.

Mielőtt még Rudolf Kesselbach védekezhetett volna, máris kötelek fogták körül, amelyek belevájtak a húsába, ha mozdulni akart. Karját a háta mögé, törzsét a fotelhez kötözték, lába köré szalagokat tekertek, mint egy múmiának.

– Keress, Marco!

Marco keresett. Két perccel később átnyújtott a főnökének egy lapos nikkelkulcsocskát, amely a 16-os és 9-es számot viselte.

– Remek. Szattyánbőr mappa nincs?

– Nincs, főnök.

– A széfben van. Kesselbach úr, lesz szíves megmondani a kódot.

– Nem.

– Nem hajlandó megmondani?

– Nem.

– Marco?

– Főnök?

– Nyomd a revolvered csövét az úr halántékához.

– Megvan.

– Tedd az ujjad a ravaszra.

– Megvan.

– Nos, édes öregem, beszélsz végre?

– Nem.

– Tíz másodperced van, nem több. Marco?

– Főnök?

– Tíz másodperc múlva kiloccsantod az úr agyvelejét.

– Rendben.

– Számolok, Kesselbach: egy, kettő, három, négy, öt, hat…

Rudolf Kesselbach jelzett a fejével.

– Beszélsz?

– Igen.

– Itt volt az ideje. Nos, a szám, a széf kódja?

– Dolor.

– Dolor… Kesselbach asszonyt nem Dolorèsnek hívják? A mindenit… Marco, csinálod, ahogy megbeszéltük… Pontosan úgy, rendben? Ismétlem: Az irodában találkozol Jérôme-mal, átadod neki a kulcsot, megmondod a jelszót: Dolor. Elmentek együtt a Crédit Lyonnais-be. Jérôme egyedül megy be, aláírja a vendéglistát, lemegy a pincébe, és elhoz mindent, ami a széfben van. Értetted?

– Igen, főnök. És ha véletlenül a széf mégsem nyílik ki a „Dolor” szóra?

– Hallgass, Marco. Ahogy kijöttök a bankból, otthagyod Jérôme-ot, hazamész, és telefonon beszámolsz, hogy sikerült a művelet. Ha ne adj’ isten, a „Dolor” szó nem nyitja a széfet, akkor Kesselbach barátommal ismét elcsevegünk. Kesselbach, biztos, hogy nem tévedtél?

– Biztos.

– Nyilván azt reméled, nem találunk semmit. Nos, majd meglátjuk. Indulj, Marco.

– És ön, főnök?

– Én maradok. Ó, ne aggódj. Még soha nem voltam ennyire biztonságban. Kesselbach, az utasítás egyértelmű, nemde?

– Igen.

– Az ördögbe, milyen készséges lettél! Talán időhúzásra játszol? Én meg belesétálok a csapdába, mint egy idióta?

Elgondolkodva nézett foglyára, majd leszögezte:

– Nem, egész biztos, hogy senki nem zavar meg minket. – Be sem fejezte a mondatot, amikor megszólalt az előszobacsengő. Heves mozdulattal Rudolf Kesselbach szájára szorította a tenyerét.

– Ó, te vén róka, te vártál valakit!

A fogoly szemében megcsillant a remény. Hallani lehetett, hogy kuncog a szájára tapadó kéz mögött. A férfi megremegett dühében.

– Hallgass, különben megfojtalak. Gyerünk, Marco, tömd be a száját… gyorsan… jól van.

Ismét csöngettek. A férfi kikiabált, mintha ő lenne Rudolf Kesselbach, és mintha Edwardshoz szólna:

– Nyissa ki, Edwards!

Óvatosan kilépett az előszobába, és rámutatott a titkárra meg az inasra.

– Marco, segíts behúzni ezeket a hálóba – suttogta –, hogy ne lássák őket. – Ő megragadta a titkárt, Marco pedig az inast.

– Most menj vissza a szalonba – mondta Marcónak, majd ő is követte. De azonnal vissza is tért az előszobába, és jó hangosan, csodálkozó hangon így szólt: – De hát az inasa nincs itt, Kesselbach úr… nem, ne fáradjon… fejezze be a levelét… majd én kinyitom.

És szép nyugodtan kinyitotta az ajtót.

– Kesselbach úr? – kérdezték tőle.

Valóságos kolosszus állt a küszöbön; széles, vidám arc, élénk szem. Egyik lábáról a másikra állva gyűrögette a kalapja karimáját.

– Igen, pontosan. Kit jelenthetek be?

– Kesselbach úr telefonált… vár engem…

– Ó, igen… ön az… szólok neki. Egy perc türelmet kérek, Kesselbach úr máris fogadja önt.

Azzal a látogatót az előszoba küszöbén hagyta, egy olyan helyen, ahonnan a nyitott ajtó mögött látszott a szalon egy része. Szép lassan, anélkül, hogy hátrafordult volna, visszatért a cinkosához, Kesselbach úr mellé.

– Meg vagyunk lőve. Gourel az, a rendőrségről… – mondta.

A másik előkapta a kését. A betörő megfogta a karját:

– Csak semmi ostobaság, hé! Van egy ötletem. De az istenért, jól figyelj, Marco, és beszélj úgy… mintha te lennél Kesselbach… Hallod, Marco, te vagy Kesselbach.

Mindezt olyan hidegvérrel, olyan erőszakos határozottsággal közölte, hogy Marco minden további magyarázat nélkül megértette, el kell játszania Kesselbach szerepét, és jól hallható hangon így szólt:

– Bocsásson meg, kedves barátom, kérem, mondja meg Gourel úrnak, hogy nagyon sajnálom, de rengeteg dolgom van… holnap reggel kilenckor… igen, pontosan kilenckor tudom fogadni.

– Jól van – súgta a másik. – Ne mozdulj.

Visszament az előszobába, ahol Gourel várakozott.

– Kesselbach úr nagyon sajnálja – mondta. – Muszáj befejeznie egy fontos munkát. El tudna jönni holnap reggel kilenckor?

Csend támadt. Gourel szemmel láthatóan meglepődött és furcsállta a dolgot. A férfi ökle összeszorult a zsebében. Elég egy kétértelmű mozdulat, és lesújt.

– Rendben… – szólalt meg végül Gourel. – Akkor holnap kilenckor, bár… Nos, jól van, itt leszek…

Azzal fejére téve a kalapját, távozott.

A szalonban Marco fölnevetett:

– A mindenit, főnök, jól átverte!

– Gyerünk, Marco, utánamész. Ha kilép a hotelből, engedd el, és menj Jérôme-hoz, ahogy megbeszéltük. Aztán telefonálj.

Marco sietve távozott.

Ekkor a férfi levette a vizeskancsót a kandallópárkányról, töltött magának egy nagy pohár vizet, egy hajtásra kiitta, benedvesítette a zsebkendőjét és megdörzsölte vele izzadságtól fénylő homlokát, majd helyet foglalt foglya mellett, és megjátszott udvariassággal azt mondta: – Azt hiszem, Kesselbach úr, ideje bemutatkoznom önnek. – Kihúzott egy névjegykártyát a zsebéből. – Arsène Lupin, úri betörő.