3.
609 Words
3.Másnap reggel, pontosan a megjelölt időben Gourel rendőrtiszt megjelent a Palace Hotelben. Meg sem állva, figyelmen kívül hagyva a liftet, fölment a lépcsőn. A negyedik emeleten jobbra fordult, végighaladt a folyosón, majd becsöngetett a 415-ös ajtón.
Mivel semmi zajt nem hallott, újra csöngetett. Nagyjából fél tucat eredménytelen próbálkozás után az emeleti irodába ment, a folyosófelügyelőhöz.
– Kesselbach úr merre van, kérem? Legalább tízszer csöngettem.
– Kesselbach úr nem aludt itt. Tegnap délután óta nem láttuk.
– És az inasa vagy a titkára?
– Őket sem láttuk.
– Ezek szerint ők sem aludtak a szállodában?
– Gondolom.
– Gondolja? Biztosnak kellene lennie benne.
– Miért? Kesselbach úr nem szállodai vendég, ő a saját lakosztályában otthon van. Nem mi szolgáljuk ki, hanem a saját inasa, így semmit sem tudunk arról, hogy mi történik nála.
– Igaz… igaz…
Gourelen látszott, hogy bajban van. Határozott parancsra jött, megszabott feladattal, amely nem haladta meg az értelmi képességeit. Ezen túllépve viszont már nem tudta, mit tegyen.
– Ha a főnök itt lenne… – mormogta a bajusza alatt –, ha a főnök itt lenne…
Megmutatta az igazolványát, és felsorolta a rangjait.
– Szóval nem látta hazajönni őket?
– Nem.
– De elmenni igen?
– Nem.
– Akkor honnan tudja, hogy elmentek?
– Egy úrtól, aki tegnap délután érkezett a 415-ösbe.
– Barna bajuszos?
– Igen. Találkoztam vele, amikor három óra tájban távozott. Ezt mondta: „A 415-ös lakói elmentek. Kesselbach úr ma este Versailles-ban alszik, a Réservoirs Hotelben, oda küldhetik a postáját.”
– De ki volt ez az ember? Milyen jogcímen beszélt?
– Nem tudom.
Gourel egyre idegesebb lett: ez az egész igencsak furcsának tűnt neki.
– Van kulcsa?
– Nincs. Kesselbach úr speciális kulcsokat csináltatott.
– Nézzük meg újra.
Gourel dühösen újra csöngetett. Semmi. Már elmenni készült, amikor hirtelen lehajolt, és a kulcslyukra szorította a fülét.
– Hallgassa csak… mintha… igen, tisztán hallani… panaszos hangok… nyögések…
Teljes erőből beleöklözött az ajtóba.
– De, uram, nincs joga hozzá…
– Még hogy nincs jogom hozzá!
Egyre erősebb ütéseket mért az ajtóra, de hiába.
– Gyorsan, gyorsan, hívjon egy lakatost!
Az egyik boy futva távozott. Gourel hangos, ám bizonytalan léptekkel fel s alá járkált. A többi emelet inasai csoportokba verődtek. Megérkezett a vezetőség is.
– Menjünk be a szomszédos szobákon keresztül. Van közös ajtajuk a lakosztállyal, nemde?
– Igen, de ezek az ajtók mindkét oldalról be vannak reteszelve.
– Akkor telefonálok a főkapitányságra – jelentette ki Gourel, aki nyilván nem tudott a főnöke nélkül döntéseket hozni.
– És a helyi rendőrőrsre is – mondta valaki.
– Rendben, ha akarják – felelte Gourel az olyan ember hangján, akit ez a formalitás kevéssé érdekel.
Amikor visszatért a telefonálásból, a lakatos már szinte az összes kulcsát kipróbálta. A legutolsó végül nyitotta az ajtót. Gourel besietett.
Azonnal arrafelé vette az irányt, ahonnan a panaszos hangokat hallotta, és beleütközött a titkár, Chapman és az inas, Edwards testébe. Az egyiküknek, Chapmannek nagy türelemmel sikerült egy kicsit meglazítania a szájtömését, így halkan nyögdécselt. A másik, úgy tűnt, alszik.
Kiszabadították őket.
– És Kesselbach úr? – kérdezte idegesen Gourel.
Átment a szalonba. Kesselbach úr a fotel támlájához kötözve ült, az asztal mellett. A feje a mellére csuklott.
– Elájult – mondta Gourel, ahogy közelebb lépett hozzá. – Biztos nagyon erőlködött, és teljesen kimerült.
Gyorsan elvágta a vállakat tartó köteleket. A test előredőlt és lezuhant a székről. Gourel megragadta, majd hátrálva felkiáltott:
– Meghalt! Tapintsák meg… jéghideg a keze, és nézzék a szemét!
– Embólia vagy agyvérzés… – kockáztatta meg valaki.
– Tényleg nincs sebesülés sehol. Természetes halál.
Felfektették a halottat a kanapéra, és elkezdték vetkőztetni. Ám a fehér ingen azonnal láthatóvá vált néhány vörös folt, és az inget kinyitva észrevették a mellkason, a szív tájékán az apró vágást, amelyből még mindig szivárgott a vér.
Az ingre pedig egy névjegykártyát tűztek.
Gourel fölé hajolt: Arsène Lupin kártyája volt, vérben úszva.
– Bűntény! Arsène Lupin! – kiáltotta felegyenesedve, majd határozott, parancsoló hangon folytatta: – Menjenek ki! Mind! Senki se maradjon itt… a két urat vigyék át egy másik szobába, és ott lássák el! Távozzanak mind!… Senki nem érhet semmihez… mindjárt jön a főnök!
- Writer
