Hazafelé

Fejezet 5

– Ez igazán jó ötlet – jegyezte meg Lydia –, ékszereket készíteni bádogból.

– Hogyne – bólintott Lev. – De nem hoz eleget.

Volt egy kis flaska vodka a csizmaszárában. Most előhúzta a flaskát, és nagyot kortyolt belőle. Lydia a rozskenyerét majszolta. Lev megtörölte a száját a piros kendővel, és megpillantotta saját tükörképét a busz ablakában. Elfordította a tekintetét. Marina halála óta nem szeretett tükörbe nézni, mert nem látott mást az arcán, mint a bűntudatot, amiért még él.

– A baryni fűrészmalom miért zárt be? – kérdezte Lydia.

– Elfogyott a fa.

– Kár. Még milyen munkához ért?

Lev újra meghúzta a flaskát. Hallotta valakitől, hogy Angliában nagyon drága a vodka. A bevándorlók maguk pancsolják az italukat krumpliból meg csapvízből. Ezeket a szorgos bevándorlókat Lev mindig úgy látta maga előtt, hogy ülnek egy magas házban a széntüzelésű kályha mellett, és beszélgetnek meg nevetgélnek, míg odakint esik az eső, piros buszok suhannak, és a szoba sarkában villódzik a tévé. – Elvégzek bármilyen munkát – sóhajtott fel. – A kislányomnak, Mayának ruha kell, cipő, könyvek, játékok meg minden. Anglia az egyetlen reményem.

Tíz óra körül piros takarókat kaptak az utasok, akik közül néhányan már aludtak. Lydia elcsomagolta vacsorája maradványait, betakarózott, meggyújtotta az éles fényű kis lámpát a csomagtartó alatt, és belemerült egy megfakult, régi, puha kötésű angol nyelvű könyvbe. Lev látta, hogy a könyv címe Hatalom és dicsőség. Mióta megitta a vodkát, egyre jobban hiányzott neki a cigaretta, már szinte elviselhetetlenül. Tüdeje, vére sóváran lüktetett, keze türelmetlenül matatott, lába reszketett. Mennyi van még hátra a következő tankolásig? Négy-öt óra is lehet. Már mindenki aludt a buszon, egyedül ő volt ébren, az asszony, meg az egyik sofőr. Csak ők virrasztanak majd magányosan, kimerülten: a sofőrt ébren tartja az izgalom, amíg a sötét, távolba futó út változásait és veszélyeit figyeli, őt meg a sóvárgás nikotin vagy feledés után… de egyikben sem lehet része.

Hatalom és dicsőségIrigyelte Lydiát, aki angol könyvébe temetkezett. Tudta, neki is le kell kötnie a figyelmét valamivel. Hozott magával egy mesekönyvet: valaha imádta ezeket a valószínűtlen történeteket a sötétség óráiban madarakká változó nőkről, meg vaddisznókról, amelyek megölik és megsütik a vadászokat. De most nem volt türelme az ilyen fantasztikus mesékhez. Kétségbeesésében elővett a tárcájából egy vadonatúj angol húszfontost, felnyúlt a saját kis olvasólámpájához, meggyújtotta, és a fényénél szemügyre vette a papírpénzt. Egyik oldalán a csúf királynő, II. Erzsébet diadémos feje volt látható, arca szürke a lila háttér előtt, a másikon egy sötét, lecsüngő bajszú férfi, valami kiválóság a múltból, akire függőleges sugarakban vetődik a feje fölött lebegő trombitás angyal dicsfénye. „A britek nagy becsben tartják a történelmüket – hallotta Lev az angolórákon –, főleg mert soha nem szenvedtek megszállástól. Csak elvétve látják be, hogy a múltban nem csak jót cselekedtek.”

A bankjegyen az állt a férfiról, hogy 1857-től 1934-ig élt. Bankárnak látszott, de vajon mivel érdemelte ki, hogy fölkerüljön egy húszfontos bankjegyre a huszonegyedik században? Lev megbámulta eltökélt állát, megpróbálta kibetűzni a kihajtott keménygallérja alá firkantott nevet, de hiába. Ez az ember soha életében nem ismert más rendszert, mint a kapitalizmust, gondolta. Hallhatta Hitler és Sztálin nevét, de nem félt tőlük… nem kellett félnie semmitől, legfeljebb a részvényei elvesztésétől, amikor bekövetkezett az, amit az amerikaiak a nagy tőzsdekrachnak neveznek, és amiért New Yorkban az emberek kiugrottak az ablakon meg levetették magukat a háztetőről. Ő maga biztonságban halt meg, az ágyában, még London bombázása és Európa kettészakítása előtt. Ennek az embernek a homloka és régimódi ruhája alighanem élete végéig az angyal dicsfényében fürdött, hiszen az egész világ tudta, milyen szerencsések az angolok. Hát most elmegyek a hazájukba, gondolta Lev, és ráveszem őket, hogy osszák meg velem a pokoli szerencséjüket. Magam mögött hagytam Aurort; nehéz és fájdalmas volt elhagyni az otthonomat, de most majd eljön az én időm.

szerencsésekArra riadt fel gondolataiból, hogy Lydia könyve a busz padlóján koppan; amikor odanézett és látta, hogy az asszony elaludt, tekintete elidőzött az arcán éktelenkedő májfoltokon. Harminckilenc éves lehet, gondolta. Úgy tűnt, semmi sem zavarja az álmát. Lev odaképzelte egy tolmácsfülkébe, seszínű haján fejhallgatóval, mint élénk, éber és fáradhatatlan szinkrontolmácsot. Kérem, mivel szolgálhat. Nem. Mivel szolgálhatok.

Kérem, mivel szolgálhat. Nem. Mivel szolgálhatok.Ahogy múlt az éjszaka, Lev elhatározta, hogy megpróbálja felidézni múltja néhány fontos cigarettáját. Eleven képzelőereje volt. A baryni fűrészmalomban „álmodozónak” csúfolták. – Az élet nem álmodozásra való, Lev – figyelmeztette a főnöke. – Az álmodozókból felforgatók lesznek. – Lev tudta magáról, hogy milyen sebezhető, milyen könnyen eltántorítható, milyen hamar felvidul vagy elszomorodik minden apróságtól, hogy ez mennyire megnehezítette gyerek- és kamaszkorát, és talán ezért nem boldogult férfiként. Különösen mióta Marina meghalt. Mert most szüntelenül Levvel volt a halála, mint egy árnyék lelke röntgenfelvételén. Más férfiak talán el tudják űzni ezt az árnyékot: itallal, nőkkel, vagy mostanában azzal, hogy hajszolják a pénzt, Lev azonban meg se próbálta. Tudta: még nem lenne képes elfelejteni Marinát.

Körülötte a buszban bóbiskoltak az utasok. Némelyik az ülések közti folyosó felé dőlt, karja megadóan, ernyedten lógott. Sóhajok töltötték be a levegőt. Lev arcába húzta a sapkáját, és elhatározta, hogy felidézi azt, amit anyjával, Inával együtt mindig „a mikulásvirág csodájának” neveztek, mert az a történet jól végződött: a cigarettafüsttel, mely szeplőtlen volt, akár a szeretet.

Ina soha életében nem ragaszkodott semmihez, mindig azt mondta: – Mi értelme, ha egyszer az élet úgyis elvesz mindent? – De akadt néhány dolog, amiben örömét lelte, például a mikulásvirág. Ez a virág, amely skarlátvörös leveleivel, fenyőformájával nem is élő növénynek, inkább ember alkotta remekműnek tűnt, józan csodálatot váltott ki Inából páratlan idegenszerűségével és látszólagos változatlanságával a folyamatosan fakuló és pusztuló dolgok világában.

Néhány éve, amikor közeledett Ina hatvanötödik születésnapja, Lev egy vasárnap reggel nagyon korán felkelt, és biciklire ült, hogy megtegye a huszonnégy mérföldes utat Yarblba, ahol az állomás mögötti piacon virágokat és növényeket árultak. Őszies nap volt, lágy fény esett a standjuknál szorgoskodó szótlan alakokra. Lev cigarettázva nézte őket az állomás büféjéből, ahol kávét meg vodkát ivott. Aztán elindult mikulásvirágot keresni. A yarbli piacon főleg olyasmit árultak, amiből majd étel lesz: káposztapalántát, napraforgómagot, csírázó krumplit, ribizlibokrot, áfonyahajtást. De egyre többen voltak, akikben feltámadt a már szinte feledésbe merült igény a dekoratív, haszontalan dolgok iránt, és az évek során egyre több virág került a pultokra.