Hazafelé

Fejezet 4

Lev a busz végében ült le, az ablak mellé kuporodott, és kibámult a tájra, melyet elhagyni készült: a száraz szél perzselte napraforgóföldekre, a sertésfarmokra, a kőfejtőkre és folyókra meg az út szélén zöldellő medvehagymára.

Bőrdzsekit és farmert viselt, bőrsapkáját a szemébe húzta, szabályos arcát elszürkítette a dohányzás, kezében régi, piros karton zsebkendőt meg egy gyűrött csomag orosz cigarettát szorongatott. Hamarosan negyvenhárom éves lesz.

Néhány mérföld után, amikor feljött a nap, elővett egy cigarettát, és a szájába tette.

– Elnézést, ezen a buszon tilos a dohányzás – szólt rá azonnal a mellette ülő kövérkés, hallgatag nő, akinek arcán úgy sötétlettek a májfoltok, mint az odafröccsent sár.

Lev tudta, kezdettől fogva tudta, igyekezett is lélekben felkészülni a hosszú gyötrelemre. De még a meggyújtatlan cigaretta is társ volt, valami, amibe belekapaszkodhat az ember, egy ígéret, így most csak annyi telt tőle, hogy bólintson, egyszerűen jelezze útitársának, hogy hallotta, amit mondott, megnyugtassa, hogy nem fog gondot okozni; hiszen ötven órán át vagy még tovább ülnek majd egymás mellett, ki-ki a maga gyötrelmeivel és álmaival, mint egy házaspár. Hallani fogják egymás horkolását és sóhajait, szagolják az ételt meg italt, amit a másik magával hozott, megtudják, mennyire szorong vagy nyugodt a másik, kísérletet tesznek a beszélgetésre. Aztán amikor végül Londonba érnek, valószínűleg szinte szó nélkül, egymásra se nézve kisétálnak az esős reggelbe, külön-külön, és új életet kezdenek. Lev tudta, hogy mindez különös, de szükséges, és máris sokat elárul a világról, ahová utazik, a világról, amelyben inaszakadtáig dolgozik majd… ha sikerül munkát találnia. Távol tartja magát mindenkitől, árnyékos sarkokat keres, ahová behúzódhat a cigarettájával, jelezve, hogy ő nem tartozik ide, hogy szíve a hazájában maradt.

A buszon két sofőr volt. Felváltva vezetnek és alszanak majd. Az autóbuszon van vécé, így csak tankolni állnak meg. A benzinkútnál az utasok kiszállhatnak, megtehetnek pár lépést, nézhetik a vadvirágokat az útszélen, a papírszemetet a bokrokban meg a napfényben fürdő vagy esőáztatta országutat. Talán kinyújtóznak, napszemüveggel védik szemüket a hirtelen rájuk törő erős fényben, lóherét keresnek, rágyújtanak és megbámulják a mellettük elszáguldó autókat. Aztán visszaterelik őket a buszba, ők pedig megkeresik a helyüket, felkészülnek a következő száz mérföldre, egy újabb ipari övezet bűzére vagy egy tó hirtelen megcsillanására, az esőre és naplementére, meg a hallgatag mocsarakra boruló sötétségre. Néha úgy érzik majd, hogy ennek az utazásnak sose lesz vége.

Lev nem szokott hozzá, hogy ülve aludjon. Az idősek a jelek szerint képesek rá, de negyvenkét évesen még nem öreg az ember. Lev apja, Stefan a baryni fűrészmalomban néha elaludt nyáron ebédidőben, a kemény fapadon ülve, a térdén heverő, papírba csomagolt kolbászkarikákra meg a flaska teájára tűző napon. Szükség esetén Stefan is, Lev is beérte éjszakára egy halom szénával vagy az erdő mohaszőnyegével. Lev gyakran aludt egy rongyszőnyegen kislánya ágya mellett, amikor a gyerek beteg volt vagy félt valamitől. És amikor a felesége, Marina haldoklott, Lev öt éjszakán át a linóleumpadló Marina ágya és egy rózsaszín meg lila százszorszép-mintás függöny közti keskeny, alig karnyújtásnyi sávján hajtotta a fejét nyugtalan álomra, melynek rejtelmes képei örökre az agyába vésődtek.

Estefelé, két tankolás után a májfoltos arcú nő kicsomagolt egy főtt tojást. Csendben meghámozta. A tojás szagáról Levnek a jori kénes források jutottak az eszébe, amelyekhez abban a reményben vitte el Marinát, hogy a természet meggyógyítja azt, amivel az emberek nem boldogultak. Marina engedelmesen elmerült a habzó vízben, onnan figyelt egy fészkére visszatérő tojó gólyát a magasban. – Bárcsak gólyák lennénk – nézett Levre.

– Miért mondod ezt? – kérdezte Lev.

– Mert haldokló gólyát sose látni. Mintha sose halnának meg.

Bárcsak gólyák lennénk.

Bárcsak gólyák lennénk.A nő széthajtogatott a térdén egy tiszta fehér szalvétát, fehér kezével lesimította, és rozskenyeret meg sót csomagolt ki.

– A nevem Lev – mutatkozott be Lev.

– Az enyém Lydia – mondta az asszony.

Kezet fogtak, Lev még mindig a gyűrött kendőt szorongatva, Lydia tojásszagú, sótól érdes tenyérrel.

– Mihez kezd majd Angliában? – kérdezte Lev.

– Londonban lesz néhány állásinterjúm fordítói munkára.

– Ez biztatóan hangzik.

– Reménykedem. Angoltanár voltam a yarbli 237-es számú iskolában, így jól beszélem a nyelvet.

Lev az asszonyra nézett. Könnyű volt elképzelni, ahogy áll az osztály előtt, és szavakat ír a táblára. – Nem értem, miért hagyja el a hazánkat, ha egyszer jó állása volt a yarbli 237-es számú iskolában – mondta.

– Hát, nagyon meguntam a kilátást az ablakomból. Minden áldott nap, télen-nyáron, ha kinéztem az ablakon, ugyanazt az iskolaudvart láttam, meg a magas kerítést és távolabb a bérházakat; már úgy éreztem, ez a látvány halálomig elkísér, és ezt nem akartam. Gondolom, érti, miről beszélek.

Lev levette a bőrsapkáját, és beletúrt sűrű, őszülő hajába. Lydia egy pillanatra feléje fordult, és fürkészően a szemébe nézett.

– Igen, értem – bólintott Lev.

Csend lett, amíg Lydia megette a keménytojást. Csöndben majszolt.

– Tűrhetően beszélek angolul – szólalt meg Lev, amikor az asszony végzett a tojással. – Vettem néhány órát Barynban, de a tanár azt mondta, nem valami jó a kiejtésem. Meghallgatna néhány szót, hogy eldöntse, megfelelően ejtem-e ki őket?

– Hogyne – mondta Lydia.

– Remek. Elnézést. Törvényes vagyok. Mennyibe kerül. Köszönöm. Segíthet valamiben.

– Segíthetek valamiben – javította ki Lydia.

ek– Segíthetek valamiben – ismételte meg Lev.

– Folytassa.

– Gólya – mondta Lev. – Gólyafészek. Eső. Eltévedtem. Tolmácsot szeretném. Bé és bé.

– Bé és bé? – kérdezte Lydia. – Nem, olyan nincs.

– De van – tiltakozott Lev. – Bé és bé. Családi panzió, olcsó.

– Ja, tudom már. B & B, bed and breakfast, hálóhely és reggeli.

Lev látta, hogy kint már alkonyodik, és arra gondolt, hogy a falujában mindig egyforma az alkonyat, mindig ugyanabból az irányból kúszik be a sötétség, mindig ugyanazokra a fákra ereszkedik először, akár korán jön, akár későn, akár nyáron, akár télen, akár tavasszal, így van ez, mióta csak él. Az ő szívében mindig ez lesz az alkonyat: a faluja, Auror napszálltája.

Elmesélte Lydiának, hogy Aurorból jön, és a baryni fűrészmalomban dolgozott, amíg az két éve be nem zárt, de azóta nem talált munkát, és az egész család (Lev anyja, ötéves kislánya meg ő maga) abból élt, amit anyja keresett azzal, hogy ékszereket készít bádogból.