Hazafelé

Fejezet 6

A mikulásvirágot mindig messziről látni lehetett. Lev lassan ment, leste, hol piroslik. A nap megcsillant kopott, fekete cipőjén. Furcsán könnyű volt a szíve. Anyja hatvanöt éves lesz, és ő most azzal fogja meglepni, azzal fogja bámulatba ejteni, hogy kiültet a tornácára egy láda mikulásvirágot; ott üldögél majd Ina esténként a kötésével, és gyönyörködik benne, a szomszédok meg jönnek és gratulálnak neki a virághoz, meg ahhoz, hogy így kedvében jár a fia.

Csakhogy a piacon nem volt mikulásvirág. Lev föl-alá baktatott, komoran jártatta a tekintetét a páfrányokon, dughagymán, sertéstrágyával meg hamuval teli műanyag zsákokon.

Nincs mikulásvirág.

Nincs mikulásvirág.Belátta, hogy a helyzet katasztrofális. Nekivágott megint, visszafelé indult a standok mellett, itt-ott megállt, kötözködött az árusokkal, tudta, hogy vádaskodik, azt érezteti, hogy pult alól árulják a pirosló növényeket olyan vevőknek, akik amerikai dollárt, motoralkatrészt vagy kábítószert adnak érte.

pult alól– Nekem kell az a mikulásvirág – hallotta, hogy úgy beszél, mint aki mindjárt szomjan hal, vagy mint egy követelőző, elkényeztetett gyerek.

kell– Sajnálom, elvtárs – mondták az árusok. – Az csak karácsony előtt van.

Nem tehetett mást, hazakerekezett Aurorba. Kerékpárja mögött fából ácsolt kiskocsit húzott (a baryni fűrészmalomból elcsent hulladékból ütötte össze), a kocsi kerekei gúnyosan nyikorogtak, ahogy maguk mögött hagyták a mérföldeket. Ina hatvanötödik születésnapjának üressége úgy tátongott Lev előtt, mint egy felhagyott bánya.

Óvatosan odébb csúszott az ülésen, nem akarta megzavarni Lydia álmát. Fejét a hűvös ablaküvegnek támasztotta. Felrémlett előtte a látvány, ami az egyik út menti faluban fogadta, akár egy látomás: fekete ruhás öregasszony ült csöndben egy széken a háza előtt, mellette műanyag babakocsiban egy alvó csecsemő. Lábánál eladó holmik szedett-vedett gyűjteménye: egy gramofon, néhány mérleg meg súly, egy hímzett kendő, pár bőr csőrugó. Meg egy talicska mikulásvirág-palánta, már pirosodó levelekkel.

Lev megingott a kerékpáron, azt hitte, álmodik. – Ugye, ez mikulásvirág, öreganyám? – tette le egyik lábát a poros útra.

– Úgy hívják? Én vörös zászlónak hívom.

Lev megvette mindet. A kiskocsi megtelt és nehéz lett. A pénze elfogyott.

Sötétedésig zsákok mögé rejtette a palántákat, a csillagok alatt ültette el őket Ina virágládájában, aztán csak állt mellettük, várta a pirkadatot, s amikor felkelt a nap és beragyogta őket, a pirosodó levelek úgy virítottak, mint az eső után kibomló sivatagi krókuszok. Akkor gyújtott rá Lev. Leült Ina tornácának lépcsőjére, szívta a cigarettáját, bámulta a mikulásvirágokat, és a cigaretta olyan volt, mintha alapozó szivaccsal simogatnák a bensejét, szívta, amíg a körmére nem égett, akkor elnyomta, de tovább szorongatta sáros kezében.

Lev végül elaludt.

Csak akkor ébredt fel, amikor a busz megállt tankolni, alighanem már valahol Ausztriában, mert a benzinkút nagy volt és fényes, egyik oldalán kamionok hallgatag gyülekezete parkolt a nyitott előtérben, és a nátriumlámpák fénye német feliratukra esett. Freuhof. Bosch. Grunewald. Königstransporte…

Freuhof. Bosch. Grunewald. Königstransporte…Lydia már ébren volt, és Levvel együtt leszállt a buszról, hogy beszívja a hűvös éjszakai levegőt. Az asszony összehúzta magán a kardigánt. Lev azt leste, pirkad-e már, de semmi jelét nem látta. Rágyújtott. Reszkető kézzel vitte szájához a cigarettát.

– Angliában hideg lesz – szólalt meg Lydia. – Felkészült rá?

Lev megint arra a képzeletbeli magas házra gondolt, ahol eső veri az ablakot, villódzik a tévé, és piros buszok suhannak odakint.

– Nem is tudom – mondta.

– Ha jön a tél – folytatta Lydia –, azt mi nagyon megszenvedjük.

– Nálunk is hidegek a telek.

– Igen, de nem olyan hosszúak. Úgy hallottam, Angliában néha vége se akar szakadni a télnek.

– Úgy érti, nincs is nyár?

– De van. Csak az ember nem érzi a vérében.

A busz többi utasa szétszéledt a benzinkútnál. Néhányan bementek a mosdóba. Mások csak álldogáltak, mint Lev meg Lydia, kicsit dideregtek – bámészkodók, akiknek fogalmuk sincs, mit néznek, jövevények, akik még nem érkeztek meg, átutazók, akik azt se tudják, mit kellene mutatnia az órájuknak. A parkoló kamionok mögött fák mély, áthatolhatatlan sötétje.

Lev hirtelen nagyon szeretett volna levelezőlapot küldeni innen a kislányának, Mayának, leírni neki ezt az éjszakai senki földjét: a nátriumeget, a mozdulatlan fákat, a telefonfülke ragyogását, az embereket, akik gyámoltalanul sodródnak a magyarázatra szoruló tárgyak közt, mint egy képcsarnok látogatói. De Maya még kicsi, semmit sem értene az egészből. Csak ötéves. Reggel majd megfogja Ina kezét, és elmegy vele az iskolába. Ebédre hideg hurkát és mákos kenyeret eszik. Amikor hazaér, sárga pohárban fahéjas kecsketejet kap Inától, és rózsalekváros mazsolás kalácsot. Megírja a leckéjét a konyhaasztalnál, aztán kimegy Auror főutcájára, megkeresi a pajtásait, és a kecskékkel meg csirkékkel játszanak a porban.

– Máris hiányzik a lányom – mondta Lydiának.

Mire a busz átment a német–holland határon, Lev már beletörődött mindenbe: abba, hogy szűk helye van az ablak mellett; a légkondicionáló szűnni nem akaró zúgásába; abba, hogy ott ül mellette csöndben Lydia, aki tojással, szárított gyümölccsel és csokoládédarabkákkal kínálja; a többi utas szagába és lármájába; a busz vécéjének fertőtlenítőbűzébe; az érzésbe, hogy lassanként egyre messzebb kerülnek, de csak mennek tovább.

Ahogy Hollandia mellette elsuhanó lapályait, csillámló nyárfáit, csatornáit, szélmalmait, falvait és legelésző állatait nézte, olyan békét és nyugalmat érzett, mintha már a busz volna az élete, és többé senki se kívánná tőle, hogy kimozduljon ennek a buszbeli életnek a tétlenségéből. Szinte örült volna, ha Európa nagyobb, hogy még hosszú napokig elidőzhessen tájain, amíg meg nem változik benne valami, amíg bele nem un a keménytojásba meg a zöld réten legelésző jószágok látványába, és újra fel nem támad benne a vágy, hogy megérkezzen a célállomásra.

Tudta, milyen veszélyes ez a növekvő apátia. Egyre jobban szerette volna, ha mellette van legjobb barátja, Rudi. Ő soha nem törődött bele semmibe, ő nem adná meg magát az elsuhanó mérföldek ópiumának. Rudi minden ébren töltött órájában ádáz csatát vívott az élettel. – Az élet pusztán egy rendszer – figyelmeztette gyakran Levet. – Csak az a fontos, hogy feltörd a rendszert. – Mindig összekuporodva aludt, két öklét a melléhez szorította, mint egy bokszoló. Ébredéskor felpattant, és lerúgta a takarót. Bozontos fekete haja legyőzhetetlen fénnyel ragyogott. Imádta a vodkát, a mozit és a futballt. Arról álmodott, hogy majd lesz egy „komoly kocsija”, ahogy ő nevezte. Itt a buszban most énekelne, néptáncot járna az ülések közti folyosón, és mindenfélét cserélne az utasokkal. Ellenállna.

rendszerEllenállna.