Megtöltötték a vödröket a tó vízével, és sorba rakták mindet, közel a megtörő hullámokhoz. Aztán bekapcsolták az autó fényszóróit. Levették a cipőjüket, felhajtották a nadrágszárukat, és térdig a jéghideg vízben állva, leszegett fejjel várták, hogy a pontyok beússzanak a vakító fénycsóvákba.
– Jó, hogy lement a hold – suttogta Rudi –, különben még megzavarná őket. A halak nem valami okosak.
Egy darabig nem történt semmi. Aztán furcsa villanások és csillámló kék fényfoltok jelentek meg a víz alatt. Jöttek-mentek, és Lev meg Rudi csak bámulta őket. – Hát ezek mi a fenék? – kérdezte Rudi. – Tele van ez a tó földönkívüliekkel? Azért nem jön ide senki?
De Lev látta, mik azok: halak. Ahol rájuk esett a fény, testük neonkéken felragyogott.
– A kurva életbe! – csattant fel Rudi. – Miért kékek?
