Lev tudta, ez nem alkalmas hely arra, hogy sírva fakadjon.
Megpróbált úgy viselkedni, ahogy Rudi viselkedne, szitkozódni vagy toporzékolni, nehogy feltörjenek a könnyei, de azok már fojtogatták, ki akartak csordulni. Arcához szorította a nedves törülközőt, imádkozott, hogy múljon el ez a szívfájdalom, mit egy futó vihar, mint egy rémálom, amelyből fel lehet ébredni. De nem múlt el, és ő csak állt ott zokogva, aztán egy idő múlva (nem tudta, mennyi idő múlva) hallotta, hogy Ahmed dörömböl az ajtón.
– Lev – szólt be halkan Ahmed. – Mi van a szórólapos emberemmel?
– Semmi – nyögte ki Lev.
– Ha egy férfi sír – folytatta pillanatnyi hallgatás után Ahmed –, annak mindig jó oka van... és ez nem az én közmondásom. Hanem az igazság.
Lev mélységes elkeseredésében is nevetségesnek érezte magát.
