Hazafelé

Fejezet 10

Lev letért a zsúfolt, széles útról, befordult baloldalt egy fákkal szegélyezett utcára, az egyik fa árnyékában megállt, letette a táskáját, amelyet most ólomnehéznek érzett, és rágyújtott. Eszébe jutott, hogy amikor hosszú évekkel azelőtt rászokott a dohányzásra, észrevette, hogy a cigaretta elfedi az éhséget. Azt se felejtette el, mit mondott az apja, Stefan, amikor erről beszélt neki. – Hát persze. Csak most jöttél rá? És sokkal jobb a dohányzásba belehalni, mint éhen veszni.

Egy fának dőlt. Fiatal platán volt. Finom, pontos árnyékok mintázatát rajzolta ki a földön, mintha a természet tapétatervezésbe fogott volna. Stefan „a dohányzásba halt bele”, vagy abba, hogy hosszú évekig szívta be a fűrészport a baryni fűrészmalomban; ötvenkilenc évesen halt meg, még Maya születése előtt, és jóval azelőtt, hogy Marina megbetegedett, vagy hogy Barynban elterjedt a bezárás híre. És a végén csak annyit mondott mutáló kamaszéhoz hasonló, gyenge hangján: – Ez rohadt egy halál, Lev. Kerüld el, ha tudod.

Levet fuldokló roham fogta el. Eldobta a cigarettát, és megitta az utolsó csepp vodkát a flaskából. Aztán leült a fát körülölelő vasrácsra, és lehunyta a szemét. Megnyugtató volt hátán érezni a fatörzset, mint egy ismerős szék támláját; feje félrebillent, elaludt. Egyik keze a táskán nyugodott. A vodkásflaska a combján hevert. Fölötte ide-oda röpködött a fán egy fészekrakó veréb.

Arra ébredt, hogy valaki megérinti a vállát. Üres tekintettel meredt egy motorossisakkal övezett húsos arcra meg egy domború pocakra. Épp egy krumpliföldről álmodott, arról, hogy eltévedt az irdatlan szántó végtelenbe nyúló barázdái közt.

– Ébredjen fel, uram. Rendőrség.

A rendőr lélegzete áporodott volt, mintha neki is hosszú napok fárasztó utazása lenne a háta mögött. Lev a zsebébe akart nyúlni, hogy elővegye az útlevelét, de egy lapátkéz elkapta a csuklóját, és félelmetes erővel szorította.

– Nyugalom! Csak semmi trükk, ha kérhetem. Felállni! – rántotta föl durván Levet, aztán a fához szorította, és csizmájával megbökte a bokáját, hogy szétfeszítse a lábát.

A vodkásflaska csattanva vágódott a földhöz. A rendőr csípőjén a rádió hirtelen heves hangokat hallatott, olyanok voltak, mint egy haldokló hörgése.

Lev érezte, hogy a rendőr szabad kezével végigtapogatja: karját, törzsét, csípőjét, ágyékát, lábát, bokáját. Igyekezett mozdulatlan maradni, és nem tiltakozott. Agya egyik zugában felmerült, hogy talán letartóztatják és hazaküldik, aztán az előtte álló véget nem érő mérföldekre gondolt, és arra, hogy milyen szégyen lesz üres kézzel megérkezni Aurorba, úgy, hogy semmit sem tud felmutatni kárpótlásul az elválás okozta fájdalomért.

A rádió megint hörgött, és Lev érezte, hogy karján lazul a szorítás. A rendőr most szembenézett vele, olyan közelről, hogy kövér hasa Lev övcsatjához nyomódott. – Menedékkérő, mi? – Úgy ejtette ki a szavakat, mintha undorodna tőlük, mintha ki akarná hányni az ételt, amitől olyan nehéz a lehelete.

Lev felismerte a szavakat. – Ne felejtse el, maga törvényes gazdasági bevándorló, nem „menedékkérő”, ahogy az angolok nevezik a kisemmizetteket – mondta a segítőkész fiatal nő a yarbli utazási irodában. – Hazánk már tagja az EU-nak. Magának joga van ahhoz, hogy munkát vállaljon Angliában. Ne hagyja, hogy megfélemlítsék.

– Törvényes vagyok – mondta.

– Látni szeretném az útlevelét, uram.

Lev felemelt karja még mindig a fához simult. Lassan leeresztette, zsebébe nyúlt, és elővette az útlevelét, a rendőr kikapta a kezéből. Lev nézte, ahogy szemügyre veszi az útlevélképet, aztán Lev arcát, aztán megint az útlevelet.

– Minden milicista hülye seggfej – mondta egyszer Rudi. – Csak egy tökfilkó ökörködik bilincsekkel, meg kibaszott walkie-talkie-kkal.

– Rendben – mondta a rendőr. – Szóval most érkezett?

– Igen.

– Belenéznék a táskájába, uram – guggolt le a rendőr, derékszíja csikorgott, hasán kényelmetlen redőkbe gyűrődtek a hurkák. Kinyitotta Lev olcsó vászontáskájának cipzárját, és kiszedte a táska tartalmát: az állomás vécéjében levetett ruhát, a piszkos neszesszert, a tiszta pólókat meg szvettereket, egy pár új cipőt, az orosz cigarettacsomagokat, egy ébresztőórát, két hosszúnadrágot, Marina és Maya fényképeit, egy pénztartó övet, egy angolszótárt meg a mesekönyvet, két üveg vodkát…

Lev türelmesen várt. Korgott a gyomra az éhségtől, tudta, székrekedése van a két főtt tojástól, amit Lydia ráerőszakolt. Nézte, milyen szánalmas a holmija, ahogy ott hever a járdán.

Végül a rendőr visszacsomagolta a táskát és felállt. – Van londoni címe? Szállása? Hotel? Lakás?

– Bé és bé – mondta Lev.

– Szóval B & B, vagyis panzió? Hol?

Lev vállat vont.

– Hol van a panziója, uram?

– Nem tudom. Keresek.

Ingerült, sürgető hang harsant fel a rádióban. A rendőr (akinek a rangját Lev nem tudta megítélni) a füléhez kapta, és a hang érthetetlen szavak áradatát zúdította rá. Lev csak most vette észre az orral előre parkoló, rikító, fluoreszkáló matricákkal csíkozott rendőrmotort a járda mellett, eszébe jutott, mennyire érdekelné Rudit a motor gyártmánya meg hengerűrtartalma, és hogy őt magát mennyire nem érdekli. Szótlanul várakozott, és csak most hallotta meg a sürgölődő madarat a feje fölött, a levelek közt. Meleg volt, még a fa árnyékában is. Lev azt se tudta, délelőtt van-e még.

Miközben a rendőr a rádión beszélt, félrevonult. Időnként hátrapillantott Levre, mint a póráz nélkül hagyott kutyára a gazdája, hogy lássa, nem kóborolt-e el. Végül visszajött. – Na, jó – kapta föl Lev táskáját meg az üres vodkásflaskát, és az útlevelével együtt odalökte neki.

Levnek Dmitri nevű hajdani basáskodó iskolatársa jutott eszébe róla, meg az, hogy Basáskodó Dmitri meghalt egy villamosban, amely felborult a yarbli piacon, és hogy amikor ők Rudival értesültek a haláláról, hahotázva lejtettek örömtáncot, és rikoltoztak a boldogságtól.

– Na, tűnés – mondta a rendőr. – Nem alhat az utcán. Ez antiszociális viselkedés, komoly bírság jár érte. Szedje össze magát. Pucolja ki a kibaszott cipőjét. És nyiratkozzon meg, akkor talán lehet valami esélye.

Lev maradt, ahol volt. Lassan visszatette az útlevelét a zubbonya zsebébe, és a rendőr után nézett, aki feldobta magát a vaskos motorra, és kikormányozta a járművet az úttestre. A motor fölberregett, ahogy berúgta, és ő elszáguldott, Levre rá se nézett, mintha már el is felejtette volna.

Lev az órájára pillantott. 12.23-at mutatott, de neki fogalma sem volt, hogy ennyi-e az idő Angliában is, vagy csak Aurorban, ahol Maya kis iskolájában a gyerekek most egy padon ülve eszik kecsketejből, kenyérből és savanyú uborkából, meg nyáron néha a falu fölötti dombokon szedett erdei szamócából álló ebédjüket.