Hazafelé

Fejezet 9

Lev várakozott. Tudta, Rudi gondolkodás nélkül átugorná az akadályt, nem érdekelné, milyen következményekkel jár, de ő most nem érezte magát képesnek az ugrásra. Nem volt olyan fáradhatatlan és ruganyos a lába, mint a barátjáé. Rudi csak a saját törvényeinek engedelmeskedett, amelyek különböztek az ő törvényeitől, és ez alighanem mindig is így lesz.

Ahogy ott ácsorgott, egyre jobban vágyott arra, hogy tiszta legyen. A bőre égett, mintha kisebesedett volna. Izzadt a feje, tarkóján csurgott a verejték. Émelygett. Elővett a majdnem üres csomagból egy cigarettát és rágyújtott, csak a mosdóba ki-be járó férfiak szúrós pillantása hívta fel végül a figyelmét a pár lépésnyire tőle a csempeburkolatra ragasztott Tilos a dohányzás! táblára. Még egy utolsó édes slukk, aztán eltaposta a cigarettát, és akkor vette észre, hogy fekete cipője csupa sár. „Ez a hazám sara, egész Európa sara, keresnem kell valami rongyot, hogy letöröljem…”, gondolta.

Tilos a dohányzás!Egy idő után overallos, borotválatlan fiatalember közeledett a forgósorompóhoz, kezében vászon szerszámoszsákkal, és Lev úgy döntött, hogy ez az ember talán nem tesz majd úgy, mintha meg se látná (hiszen fiatal és overallja meg szerszámtáskája azt mutatja, hogy a régen tiszteletre méltónak számító proletariátushoz tartozik), és nagyon óvatosan megszólította: – Segíthet valamiben, kérem?

A hosszú, kócos hajú férfi arca gipszportól fehérlett. – Ja – mondta. – Mi kéne?

Lev a forgósorompóra mutatott, és feltartott egy húszfontost. A fickó elmosolyodott. Aztán overallja zsebében kotorászott, talált egy érmét, odaadta Levnek, és kikapta kezéből a bankjegyet. – Ne! – meredt rá döbbenten Lev. – Kérem, ne…

De a fiatalember sarkon fordult, átment a sorompón és indult a mosdóba. Levnek elakadt a lélegzete. Egyetlen angol szó se jutott eszébe, csak az anyanyelvén káromkodott hangosan. Aztán látta, hogy a fickó jön vissza, a vigyorgás sötét árkokat szántott arca fehér porrétegében. – Csak vicceltem – nyújtotta Lev felé a húszfontos bankjegyet. – Csak vicceltem, haver.

Lev egy vécéfülkében levetkőzött. Elővett a táskájából egy régi, csíkos törülközőt, és a dereka köré tekerte. Már nem émelygett annyira.

Az egyik mosdóhoz ment, megeresztette a forró vizet. A vécés, egy öreg szikh komolyan, rezzenéstelen tekintettel bámulta gondosan összetekert turbánja alól.

Lev megmosta az arcát és kezét, előszedte a borotváját, és leborotválta álláról a négynapos borostát. Aztán vigyázva, hogy a kopott törülköző a helyén maradjon, beszappanozta hónalját és ágyékát, hasát és térdhajlatát. A szik meg se mozdult, csak bámulta Levet, mint valami régi filmet, amit már betéve tud, de még mindig lebilincseli, bár többé nem rendíti meg. Levnek olyan jólesett a meleg víz meg a szappan a bőrén, hogy szinte sírhatnékja támadt. A tükörből látta, hogy a férfiak megbámulják, de senki nem szólt egy szót sem, ő pedig addig szappanozta és dörzsölte a bőrét, hogy már kivörösödött és bizsergett, és többé nem volt tengerszaga. Tiszta alsónadrágot vett fel, aztán megmosta a lábát, és a törölközőn toporogva megszárította. Zoknit és tiszta inget vett elő a táskájából. Megfésülte sűrű, őszülő haját. A szeme fáradtnak, borotvált arca beesettnek tűnt a mosdó hideg fényében, de megint embernek érezte magát: készen állt.

Összecsomagolta a holmiját, és indult az ajtó felé. A szikh még mindig mozdulatlanul ült kemény műanyag székén, de Lev észrevette, hogy van mellette egy tányér némi apróval (csak kevéssel, mert a jelek szerint itt mindenki annyira sietett, hogy nem ért rá egy bevérzett szemű öregember borravalójával bajlódni), és sajnálta, hogy neki nincs aprója, amit a tányérba tehetne. Annyi szappant elhasznált, és annyi vizet szétfröcskölt a padlón, hogy tartozott volna a vécésnek valami ellenszolgáltatással. Megállt, átkutatta a zsebeit, és talált egy olcsó műanyag öngyújtót, amit a yarbli buszállomáson vásárolt. Már majdnem a tányérba tette, de aztán arra gondolt, hogy „nem, ennek a szikhnek van munkája meg egy széke, amin ülhet, nekem meg semmim sincs, ezért minden, ami az enyém, túl értékes ahhoz, hogy neki ajándékozzam”. Igényesebb magyarázatot is talált arra, hogy ne adjon borravalót, mégpedig azt, hogy a szikhet, aki láthatóan mélységes közönnyel figyel mindent, ami körülötte történik, nyilván hidegen hagyná egy vacak öngyújtó. Így aztán kisétált az ajtón és a forgósorompón, ki a napra meg az utcára, és azt képzelte, a szikh még annyi fáradságot sem venne, hogy egy szemrehányó pillantást vessen rá.

Az érkező és induló buszoknál Lev megállt. Réges-régen (legalábbis neki úgy tűnt), amikor megváltotta jegyét a transzeurópai buszra, a fiatal lány az utazási irodában azt mondta neki: – Amikor megérkezik Londonba, valószínűleg sokan megkörnyékezik majd, és munkát ajánlanak. De semmilyen szerződést ne írjon alá azonnal. Kérdezze meg, milyen munkáról van szó, mennyit fizetnek, és milyen szállást kínálnak. Aztán ha a feltételek megfelelőek, elfogadhatja.

Lev úgy képzelte, ezek a „megkörnyékezők” olyanok lehetnek, mint Yarbl meg Glic rendőrei: dagadó karú, egészséges arcszínű, tagbaszakadt figurák, testükön kézifegyverekkel. Már várta, hogy felbukkanjanak, és levegyenek róla minden felelősséget élete következő néhány napján és órájában. Nem is nagyon érdekelte, mi lesz az a „munka”, csak legyen fizetés, megszabott munkaidő meg egy ágy, ahol álomra hajthatja a fejét. Olyan fáradt volt, hogy legszívesebben lefeküdt volna ott, ahol van, a meleg napfényben, és csak várta volna, hogy valaki felbukkanjon, de aztán eszébe jutott, hogy fogalma sincs, milyen hosszú egy nyári nap Angliában, mikor lesz délután meg este, és nem lenne jó még sötétedéskor is az utcán lenni.

A buszok, taxik és autók hozták-vitték az embereket, de Levnek a közelébe se jött senki. Útnak indult, követte a napot, hirtelen nagyon megéhezett, de még arra sem volt terve, hogyan szerezhetne valami harapnivalót. Elment egy kávézó mellett, a finom kávé illata nagyon csábító volt, meg is állt egy pillanatra, de nem mert bemenni, félt, hogy nem lesz megfelelő címletű pénze, nem tudja kifizetni az áhított ételt meg kávét. Megint az jutott eszébe, Rudi milyen jót nevetne szánalmas gyávaságán, ő bezzeg már menne is befelé, és egyből megtalálná a megfelelő szavakat és a megfelelő pénzt, hogy megkapja, amit akar.

Széles, zajos utcában járt, a járdaszegély mellett piros buszok imbolyogtak, a levegő nehéz volt a forgalom bűzétől. Szellő se járt. Egy magas épületen ernyedten lógtak rúdjukon a zászlók, a járda szélén hosszú hajú, átlátszó ruhás nő állt szótlanul, mozdulatlanul, mint egy festmény alakja. A magasban egymást követték a repülők, és párafüzérekkel hímezték tele az eget.