Hazafelé

Fejezet 11

Amikor odaért a folyóhoz, Lev leült a táskájára, és elővett a pénztárcájából egy húszfontos bankjegyet. Egy bódéban vett két hot dogot meg egy doboz kólát, és nagy halom aprópénzt nyomtak a kezébe. Büszke volt a tranzakcióra.

A rakpart falának dőlve nézte Londont. Az étel finom volt és forró, a kóla mintha megbizsergette volna a fogát. Bár az ég kék volt, a folyó opálos szürkészöld maradt, és Lev azon töprengett, vajon minden nagyvárosi folyó ilyen-e, és vajon azért nem tudják-e visszatükrözni az eget, mert évszázadok sötét iszapját hordozzák. A vízen ormótlan turistahajók úsztak föl-alá, fedélzetükön gondtalan turisták tülekedtek az ülőhelyekért, és fényképeztek a napon.

Levnek megakadt rajtuk a tekintete. Irigyelte könnyedségüket, nyári sortjukat és azt, ahogy az idegenvezetők, akiknek a hangja visszhangzik a fodrozódó hullámok fölött, három vagy négy különböző nyelven nevezik meg az épületeket, hogy a hajókon ülők sose veszítsék el a fonalat. Az is megfordult a fejében, hogy az ő utazásuk véges (néhány mérföld fölfelé, el a hatalmas fehér óriáskerék mellett, amely lassan forog törékeny tengelyén, aztán vissza), amíg az ő angliai utazása épp, hogy megkezdődött; ez végtelen, hisz’ ismeretlen a befejezése is, a pontos úti célja is, de neki máris fejfájást okoz a tanácstalanság és a szorongás, ahogy múlnak a percek.

Háta mögött kocogók suhantak el, edzőcipőjük surrogása meg nyikorgása, szapora lélegzésük mintha merő szemrehányás lett volna neki, aki mozdulatlanul áll, kólában fürdeti a fogát, és nincs semmiféle terve, miközben ezek a futók céltudatosak, duzzadnak az erőtől, és megvan a saját kis feladatuk, az önfejlesztés.

Lev megitta a kólát, és cigarettára gyújtott. Őrá is ráférne az „önfejlesztés”, annyi szent. Már jó ideje kedvetlen volt, búskomor és indulatos. Még Mayával is. Csak ült Ina tornácán mozdulatlanul naphosszat, vagy feküdt az ócska, szürke függőágyban, szívta a cigarettáját, és bámulta az eget. Sokszor még arra se lehetett rávenni, hogy játsszon a kislányával, vagy segítsen neki az olvasásban, Inára hagyott mindent. Tudta, ez méltánytalan. Ina tartotta életben a családot az ékszerkészítéssel. Emellett főzött rájuk, takarított, kapálta a zöldségágyást, etette az állatokat… Lev meg csak feküdt, és bámulta a felhőket. Ez több volt, mint méltánytalan: szánalmas volt. De most legalább rászánta magát, hogy végre azt mondja az anyjának: jóváteszi a dolgot. Megtanul angolul, aztán kivándorol Angliába, és ezzel megmenti őket. Két év múlva világfi lesz. Drága órát visel. Fölteszi Inát és Mayát egy turistahajóra, és megmutatja nekik a híres épületeket. Idegenvezetőre nem lesz szükség, mert ő, Lev, betéve tudja majd mindennek a nevét Londonban…

Szidta magát a lustaságáért meg azért, hogy olyan türelmetlen volt Inával, közben egy emléktárgyakat és levelezőlapokat árusító bódé felé tartott. A bódé egy magas híd pillérének árnyékában állt, és Lev megborzongott, amint kilépett a fényről. Nézegette a zászlókat, játékokat, modelleket, korsókat és vászontörülközőket, törte a fejét, mit vegyen az anyjának. Az árus lustán figyelte egy árnyékos sarokból. Lev tudta, hogy Inának tetszenének a törülközők (vastag és elnyűhetetlen volt a vászon), de amikor meglátta, hogy az ára öt font kilencvenkilenc penny, továbblépett.

Lassan forgatta a képeslapállványt, engedelmesen siklottak el előtte a londoni élet jelenetei. Aztán meglátta azt, amelyikről tudta, hogy meg kell vennie: egy üdvözlőlapot Diana hercegnő arcával. Ajkán a híres, szívbe markoló mosoly, szőke haján gyémátdiadém, igéző kék szemében szomorúság.

A dianás lap megvásárlása kimerítette. Ahogy visszaballagott a napfényre, úrrá lett rajta a kimerültség, elgyengült, úgy érezte, aznap már nem tud elviselni többet. Keresnie kell egy ágyat, le kell feküdnie.

Elhatározta magát, tudta, ez meggondolatlanság, de már nem futotta az erejéből semmi másra: leintett egy taxit. Szinte meglepődött, amikor megállt neki. Az alacsony, öreg, ritkuló ősz hajú taxisofőr türelmesen várta, hogy Lev megszólaljon.

– Bé és bé, kérem – mondta Lev.

– Mi? – nézett rá a taxis.

– Kérem. Vagyok nagyon fáradt. Vihet bé és bébe.

– Errefelé egyet se tudok – vakarta a fejét a taxis, összeborzolva a koponyájához lapuló gyér tincseket. – A megbízhatók, amiket ismerek Earls Courtban vannak. Az megfelel?

– Tessék? – mondta Lev.

– Earls Court – emelte fel hangját a taxis. – Az Earls Court Road környékén. Jó lesz?

– Jó – bólintott Lev. – Visz, kérem.

Beszállt a taxiba és hátradőlt a széles, kényelmes ülésen. Látta, a taxis őt bámulja a visszapillantó tükörben: figyeli vezetés közben. A taxi ablakán túl csillámlott London, a kirakatváros, amelynek nincsenek háborús emlékei. Néha mintha felismert volna egy épületet valamelyik diáról, amit Yarblban az angolórán látott, de nem volt biztos benne. Csak azt érezte, hogy megrohanja az angliai délután, a forgalomtól, siető emberektől, a tetők és tornyok közt előbukkanó és eltűnő naptól felgyorsuló idő.

A Champions Bed and Breakfast Hotel vezetője Sulimaként mutatkozott be Levnek. Ötven körül járhatott. Szárit viselt, bőre olyan színű volt, mint az olívás kenyér, bíborszín ajka csillogott; udvarias, lassú beszédét Lev kedvesnek találta.

Követte az asszonyt a tiszta, szőnyeges folyosón a 7-es szobába.

– Ez az utolsó szobám – vezette be Sulima. – Szerencséje van. Minden szobához tartozik zuhanyozófülke és kávéfőzési lehetőség. Ott a tévé. Kicsit sötét a szoba, és a lakásokra néz, de majd meglátja, milyen csendes. Jól fog aludni.

Lev bólintott. Tekintete megpihent a keskeny ágy fa fejtámláján és két tiszta párnáján.

– Hány éjszakát kíván itt tölteni? – mosolygott rá Sulima.

Lev értette a kérdést, de nem tudta, mit válaszoljon. Leült a táskájára.

– Egy éjszakát? – kérdezte Sulima. – Kettőt?

– Mennyibe kerül?

– Húsz font a szoba. Reggelivel huszonkettő.

Húsz font. Huszonkét font…

Húsz font. Huszonkét font…Lev felsóhajtott, és átkozta Rudit, amiért ilyen kétségbeejtően rosszul számolta ki az anyagiakat. – Egy éjszaka – mondta.

– Kér reggelit, uram?

Lev tétovázott. Töprengett, mi lehet a reggeli, és bírja-e majd a gyomra. A hot dog még mindig égette a gyomrát, mintha zsíros gázzal lenne tele a hasa.

– Nem tudom – vallotta be.

Sulima lámpákat gyújtott, az éjjeliszekrényre tette a tévé távirányítóját, Levnek feltűnt, milyen elegánsan, tartózkodóan mozog. – Nos, majd megmondja, mi a helyzet a reggelivel – simította el az ágyat. – Csak hívja fel a recepciót. Kér ébresztést?

– Tessék? – nézett rá Lev.

– Ébresztést?

Lev vállat vont. Fogalma sem volt, mit kérdezett Sulima, de az asszony mosolya jelezte, tudja, hogy mit érez a vendég, hogy nem képes több kérdésre válaszolni, hogy már majdnem összeesik. Átadta Levnek a kulcsot, és szótlanul távozott.