Hazafelé

Fejezet 8

Sötétedés után jeges lett a szélvédő, de a kopott ablaktörlők csak súrolták a jeget, gyászos nyöszörgéssel, csikorogva, lassan, és ők hamarosan semmit sem láttak az útból maguk előtt. Rudi lehúzódott az út szélére, aztán csak bámulták mindketten a jég mintázatát meg a kocsilámpák halványsárga fényét a törékeny faágakon, és Lev észrevette, hogy barátjának reszket a keze.

– Most mi a fasz legyen? – kérdezte Rudi.

Lev levette nyakából a gyapjúsálat, és Rudi nyaka köré tekerte. Aztán kiszállt, kinyitotta a csomagtartót, elővette a szalma közül a maradék három vodkásüvegből az egyiket, szólt Rudinak, hogy állítsa le a motort, az ablaktörlők leírtak még egy fölösleges ívet, aztán elfeküdtek, mint két kidőlő öregember a korcsolyapálya mellett. Lev lecsavarta a vodkásüveg kupakját, nagyot húzott belőle, aztán szép lassan végigöntötte az alkoholt a szélvédőn, és nézte, ahogy áttetsző patakokat húz a jégben. Lassan eltűnt a jég, már ki tudta venni Rudi kerek arcát a szélvédő mögött, olyan volt, mint egy ámuló gyereké. Aztán csak mentek az éjszakában, néha megálltak vodkát önteni az üvegre, és lesték az üzemanyagszint-mérő megállíthatatlanul süllyedő mutatóját.

Lydia abbahagyta a kötést. Mellkasához emelte a „dzsampert”, hogy lássa, meddig dolgozzon még, mielőtt fogyasztani kezd a vállnál. – Kíváncsi vagyok, mi lett ebből az utazásból. Hazajutottak?

– Igen – bólintott Lev. – Hajnalra. Eléggé elfáradtunk. Igazság szerint nagyon elfáradtunk. És kis híján kiürült a tank. Az a kocsi úgy zabálja az üzemanyagot, hogy csődbe viszi Rudit.

– És az ajtó? – csóválta a fejét mosolyogva Lydia. – Megjavították?

– Hát persze. Új zsanért forrasztottunk rá, egy babakocsiból vettük. Remek lett. Csak most durván nyílik az ajtó.

– Durván? De azért Rudi taxizik a durván nyíló ajtajú Sevivel?

– Igen. Nyáron lenyit minden ablakot, és ha megy a kocsi, lobog az ember haja a szélben.

– Hát ennek nem örülnék – jegyezte meg Lydia. – Mindig nagyon vigyázok, hogy a hajamat ne borzolja össze a szél.

Megint leszállt az este, mire a busz Hoek van Hollandba ért, és beállt a kompnál várakozó hosszú sorba. Az utasoknak nem váltottak hálóhelyjegyet; keressenek egy padot vagy nyugágyat, melyen álomra hajthatják a fejüket, javasolták nekik, és ne vegyenek italt a bárban, mert ott méregdrága minden. – Amikor a komp Angliába ér, már csak két órára leszünk az úti céljuktól, Londontól – mondta az egyik sofőr –, hát próbáljanak meg aludni egyet.

Amikor fölértek a kompra, Lev a felső fedélzetre tartott, onnan nézett le a kikötőre, a darukra és konténerekre, a terjedelmes barakkokra és irodákra meg parkolókra és az olajtól fénylő rakpartra. Szinte láthatatlan eső szitált. Sirályok rikoltoztak, mintha valami rég elveszett szigeti haza felé kiáltanának, és Lev arra gondolt, milyen keserves lenne a tengernél élni, és ezt a szívbe markoló hangot hallgatni élete minden napján.

A tenger nyugodt volt, és a komp csendben indult el, a hatalmas motorok zaját mintha tompította volna a sötétség. Lev a korlátra dőlve szívta a cigarettáját, nézte a távolodó holland kikötőt, s amikor eltűnt a szárazföld és a sötétségben egybeolvadt az ég meg a tenger, eszébe jutott, hogy amikor Marina haldoklott, ő azt álmodta, hogy sodródik egy határtalan óceánon, amelyet sehol nem tör meg emberlakta part.

A tenger sós illatától megkeseredett szájában a cigaretta, hát eltaposta, aztán lefeküdt egy padra aludni. Szemébe húzta a sapkáját, és hogy megnyugodjon, arra gondolt, hogyan esteledik Aurorban, hogyan borul a sötétség a fenyvesek borította hegyekre, a sok kéményre meg az iskolaépület fatornyára most is, mint mindig. És a szelíd éjszakában ott fekszik Maya a libatollas paplan alatt, karját széttárja, mintha valami láthatatlan vendégnek mutatná meg az aprócska szobát, melyen nagyanyjával osztozik: a két ágyat, a rongyszőnyeget, a zöldre és sárgára festett komódot, az olajkályhát meg a négyszögletes ablakot, melyen beárad a hűvös levegő, az éjszakai pára és a baglyok rikoltása…

Kedves kép volt, de Lev nem tudta megőrizni az elméjében. A tudat, hogy a baryni fűrészmalom bezárása pusztulásra ítélte Aurort és még vagy fél tucat hasonló falut, minduntalan kitörölte elméjéből a szoba meg az alvó kislány képét, még Ináét is, ahogy csoszogva jön-megy a sötétben, mielőtt letérdelne imádkozni.

– Az ima szart se ér – jelentette ki Rudi, amikor felfűrészelték és elszállították az utolsó fát is, és a gépek elnémultak. – Most jön az elszámolás, Lev. Csak a találékonyak maradnak életben.

A busz reggel kilenckor befutott a Victoria pályaudvarra, és az elcsigázott utasok kiléptek a verőfényes nap váratlan ragyogásába. Körülnéztek, bámulták a fényben úszó épületeket, a poggyászkocsik csillogó vázát, saját fekete árnyékukat a londoni kövezeten, és szoktatták szemüket a fényhez.

– Én esőről álmodtam – mondta Lev Lydiának.

Nagyon meleg volt. Lydia félig kész dzsampere a bőröndjében pihent. Télikabátja ólomsúllyal nehezedett a karjára. – Isten vele, Lev – nyújtott kezet.

Lev előrehajolt, és jobbról-balról megcsókolta az asszony májfoltos arcát. – Segíthet valamiben. Segíthetek valamiben. – Mindketten elnevették magukat, és elindultak az ismeretlen városban, ki-ki a saját jövője felé – ahogy Lev előre tudta.

De ő megfordult, és Lydia után nézett, aki egy sor várakozó fekete taxi felé sietett. Amikor kinyitotta a taxi ajtaját, hátranézett és integetett, s Lev észrevette, hogy szomorúság van a mozdulatban… sőt valami hirtelen, váratlan szemrehányás. Válaszul megérintette bőrsapkája ellenzőjét, tudta, a mozdulat túl katonás, vagy túl régimódi, vagy mindkettő, aztán Lydia taxija elhajtott, és Lev látta, hogy az asszony elszántan mered a távolba, akár egy gerendán egyensúlyozó tornász.

Fölkapta a táskáját, és elindult mosdót keresni. Tudta, hogy bűzlik. Érezte, kockás inge alól valami furcsa tengeri moszatszag csap fel. „Nem is lehet másképp, hisz’ partra vetődtem itt, ez alatt a nem várt nap alatt, ezen a szigeten…”, gondolta. Hallotta a feje fölött repülő gépek dübörgését, és az járt a fejében, hogy „a fél kontinens ide tart, de senki sem számít arra, hogy ez várja, ilyen perzselő hőség, és ilyen üresen kéklő ég”.

Követte a jelzést a pályaudvari vécékhez, de egyszer csak elzárta az útját egy forgósorompó. Letette a táskáját, és figyelte, mások mit csinálnak. Pénzt dobtak egy nyílásba, erre elfordult a sorompó, de Levnek csak egy köteg húszfontosa volt, Rudi úgy számolt, hogy egy ilyen bankjegy elég lesz egy hétre, amíg munkát nem talál.

– Kérem, segíthet valamiben? – szólított meg egy elegáns idősebb férfit, aki a sorompóhoz tartott. De a férfi már be is dobta az érmét, ágyékával belökte a sorompót, és fölszegett fejjel bement, mintha meg se látta volna Levet. Lev utánanézett. Rosszul mondta volna? A férfi magabiztos léptekkel vonult tovább.