Hazafelé

Fejezet 7

Láncdohányos volt, akárcsak Lev. A fűrészmalom bezárása után egyszer cigarettafüstös utazást tettek a távoli Glic városba a sötét, lila téli hidegben, amikor a nap alacsonyan függött a fák csontjai közt, a síneken csillogott a jég, akár a gyémántbevonat, és Rudi zsebei tömve voltak nem egészen tiszta pénzzel, a bőröndjében meg tizenegy üveg vodka lapult szalma közé csomagolva.

Aurorban Rudi fülébe jutott, hogy Glicben van egy eladó amerikai kocsi, egy Chevrolet Phoenix. Ő „Sevinek” becézte. Azt mondta, kék, fehér és krómszínű szegéllyel, csak kétszáznegyvenezer kilométer van benne, hát ő bizony elmegy Glicbe, megnézi, ha le tudja alkudni az árát, meg is veszi, és hazamegy vele. Cseppet sem izgatta, hogy még soha életében nem ült autó volánja mögött. – Miért izgatna? – kérdezte Levet. – A kibaszott életem minden áldott napján emelőgépet vezettem. A vezetés az vezetés. Az amerikai kocsiknál még a sebváltóval se kell bajlódni. Csak bevágod a D fokozatba, és már mehetsz is.

A vonatban meleg volt, egy vastag fűtőcső épp az ülések alatt futott. Lev meg Rudi egyedül ült a kocsiban. Báránybőr bundájukat meg kucsmájukat fölrakták a csomagtartóra, kinyitották a vodkás bőröndöt, és zenét kerestek patkányméretű, recsegő kis rádiójukon. A kocsi forró, dohányfüstös vodkabűze vad volt és csodás. Vakmerőek lettek tőle, akár a zsoldosok. Amikor jött a kalauz, a nyakába borultak, és arcon csókolták.

Glicben hóvihar tombolt, amikor kiszálltak, de a vérük még forró volt, hát élvezték a havazást, mintha egy fiatal lány cirógatná az arcukat, és nevetve botorkáltak az utcákon. De közben leszállt az éjszaka, és Rudi kijelentette: – Nem akarom ilyen kibaszott sötétben megnézni a kocsit, látni akarom, milyen szépen csillog. – Így megálltak az első útjukba akadó olcsó fogadónál, pörkölttel meg nokedlivel csillapították éhségüket, aztán lefeküdtek a molyirtó- meg bútortisztító-szagú kis szobában, és meg se mozdultak reggelig.

Ragyogott a nap a tiszta, kék égen, amikor Lev meg Rudi megkereste a Sevi-tulajdonos házát. Vastag, tiszta hótakaró borított mindent. És a sivár utcában ott állt, ott parkolt magányosan egy árva hársfa alatt teljes hosszában és tömegében az ősrégi Chevrolet Phoenix, fehér cápauszonyfarkával és csillogó krómdíszeivel. – Ez az én édesem! – esett térdre Rudi. – Az én kicsikém!

Akadtak hibái. A sofőrülés melletti ajtó egyik zsanérját szétmarta a rozsda. A gumi ablaktörlőt szinte semmivé koptatták a hideg telek. Kopott volt mind a négy kerék. Nem működött a rádió.

Lev látta, hogy Rudi tétovázik. Újra meg újra körbejárta a kocsit, végigsimította a karosszériát, lekotorta a tetőről a havat, szemügyre vette az ablaktörlőt, megrugdosta a gumikat, kinyitotta meg becsukta a hibás ajtót. – Megveszem – nézett föl végül. Aztán sokáig alkudozott, de a tulajdonos látta, mennyire szeretné a kocsit, és csak nagyon keveset engedett az árból. A Sevire ráment Rudi minden pénze meg a báránybőr bundája és a kucsmája, továbbá öt üveg vodka a nyolcból, ami még a bőröndben maradt. A tulajdonos matematikatanár volt.

– Kíváncsi vagyok, mi jár a fejében – mondta egy hang. Lydia volt az, aki hirtelen abbahagyta, amivel foglalatoskodott: letette a kötését.

Lev rámeredt. Ezt már nagyon régen nem mondta neki senki, gondolta. Vagy talán sose mondták, hisz’ úgy tűnt, Marina kitalálja, mi jár a fejében, és igyekszik alkalmazkodni hozzá.

– Hát – mondta Lev –, a barátomra, Rudira gondoltam, meg arra az esetre, amikor elkísértem Glicbe, hogy megvegyen egy amerikai kocsit.

– Hűha – nézett rá Lydia. – Akkor a maga Rudi barátja gazdag ember.

– Dehogy – tiltakozott Lev. – Legalábbis soha nem sokáig. De szeret üzletelni.

– Az üzletelés keserves – jegyezte meg Lydia szipogva. – Az is marad, amíg létezik a szürkegazdaság. De beszéljen a kocsiról. Megszerezte a barátja?

– Meg – bólintott Lev. – Mit köt?

– Szvettert – közölte Lydia. – Az angol télre. Az angolok „dzsampernek” hívják.

– Dzsampernek?

– Igen. Most tanult egy új szót. De meséljen még Rudiról meg a kocsiról.

Lev elővette a vodkásflaskáját és meghúzta. Aztán elmesélte Lydiának, hogy miután Rudi megvette a Sevit, tett néhány kört a lakótelep üres utcáin, hogy belejöjjön a vezetésbe, a matematikatanár meg az ajtóból nézte, a fején asztrahánkucsma, az arcán látszott, hogy jól mulat.

Aztán ők ketten hazaindultak. A nap beragyogta a békés, jeges világot, Rudi maximumra állította a fűtést a kocsiban, és kijelentette, hogy ennél közelebb már sose jut a Paradicsomhoz. A motor halkan duruzsolt, mint egy hajómotor, ez Amerika hangja, mondta Rudi, dallamos és erős. Lev talált a kesztyűtartóban három szelet svájci csokoládét, melyeket megfakított az idő, azon megosztoztak két cigaretta közt, amire az izzó autós öngyújtóval gyújtottak rá. – Megvan az új hivatásom Aurorban – közölte Rudi. – Taxisofőr leszek.

Kora délután, még mindig mérföldekre a falujuktól, megálltak egy csendes völgyben az egyetlen rozsdás szivattyúból meg a mellette őrködő foltos kutyából álló benzinkútnál. Amikor Rudy dudált, idős férfi sántikált ki a fakunyhóból, ahol teli szeneszsákok várták a vevőket, és rettegve pillantott a Sevire, mintha tank lenne vagy valami ufó, a foltos kutya meg fölállt, és ugatásban tört ki. Rudi egy szál kockás ingben, nadrágban meg csizmában szállt ki a kocsiból, s amikor bevágta a sofőrülés melletti ajtót, eltört a megmaradt zsanér, és az ajtó a hóba zuhant.

Rudi szentségelt. Ő is, a benzinkutas is dermedten bámulta a balesetet, amelyre nem kínálkozott azonnali orvoslás; még a kutya is meghökkenve elhallgatott. Aztán Rudi fölemelte az ajtót, és megpróbálta visszatenni, sikerült is, de nem maradt a helyén, az üléshez kellett kötözni egy foszladozó kötéllel. – Az a kibaszott tanár! – méltatlankodott Rudi. – Tudta, hogy így lesz. Jól átrázott.

Amíg megtelt a benzintartály, dideregve toporgott a hóban, mert megint fagyott, neki meg nem volt se kabátja, se sapkája, és a leeső ajtó kipukkasztotta öröme buborékát.

Lev kiszállt, és szemügyre vette a törött zsanérokat. – Csak a zsanérok, Rudi. Otthon meg tudjuk javítani.

– Tudom – bólintott Rudi –, de a helyén marad a kibaszott ajtó a következő száz mérföldön? Ez a kérdés.

Mentek tovább a tele tartállyal, a benzinért már Lev fizetett; nyugatnak tartottak, a lemenő nap felé, az ég először mély narancssárga lett, majd párás vörös, aztán bíborszín és lila árnyékok foltjai estek a hóborította földekre. – Ez az ország néha elég szép – sóhajtott fel Rudi. – Reggel gyönyörűnek tűnt, de most mindjárt sötétben leszünk megint.