Fejezet 5
1005 Words
Két sarokkal arrébb volt egy taxiállomás – legalább tíz kocsi állt egymás mögött –, a két asszony arrafelé tartott, és beszálltak az első kocsiba; Zofár, hogy észre ne vegyék őt az asszonyok, az ötödik kocsit választotta, de a taxis ráförmedt: – Hohó, uram, csak sorba, nem én következem! – Zofár lerángatta a dzsekije cipzárját –ami mindig ilyenkor szokott beakadni –, előbányászta az igazolványát, fölmutatta és közölte: rendőrség. –Pardon – mondta a taxis.
– Azt az első kocsit kövessük.
– Rendben lesz, uram!
Schulternéék a tizenhetedik kerületbe mentek, olyan környékre, ahol az új lakótelep tízemeletes toronyházai fogják el a napot a közöttük meghagyott földszintes családi házak elől, s a taxi az egyik toronyház előtt fékezett. Színva utca 7/c, olvasta le a címet Zofár. Schulterné saját kulcsával nyitotta ki a kaput, és mindketten fölmentek. A taxi a ház előtt maradt.
– Mi is maradunk? – kérdezte Zofár sofőrje.
– Mi is.
Kisvártatva lejött Schulterné szomszédasszonya, beült a várakozó taxiba és elhajtatott. – Követjük? –Nem.
Zofár kiszállt, és a kapucsengők melletti névtáblákról összeírta a ház lakóinak névsorát; a Schulter név nem szerepelt köztük. Mivel Schulternénak saját kulcsa volt, nyilvánvaló, hogy vagy valami közeli hozzátartozója, vagy a szeretője lakik itt, s az is: itt fog aludni; s ezzel Zofár alhadnagy föladata mára véget ért. Visszavitette magát a Nagydiófa utcába, ahol a Ladát hagyta, és sietett haza Évához. Még nem volt késő, alig múlt kilenc.
Ez a nap is úgy indult, mint az előző; Zofár nem búi a tervei szerint időben megjelenni a Színva utca 7/c előtt, minthogy Éva hajnalban ismét elcsábította, és Zofár, ha már elcsábult, hát helytállt férfiasan, tisztességgel, ennek következtében éppen hogy csak be tudta fuvarozni Évát a suliba pár perccel nyolc előtt, s maga úgy döntött, egyenesen a Nagydiófa utcában kezd, ahol nem talált parkolót; vagy fél órát keringett a szűk hetedik kerületi utcákban, míg végre be bírt állni valahová, vagy másfél kilométerre jövetele céljától, úgyhogy rögtön el is határozta, többé erre a környékre nem merészkedik be kocsival; azt sem tudta, hazajött-e
Schulterné, még a Színva utcában van-e vagy bement dolgozni (s ha bement, hova? – hisz a nyomozás a kezdet kezdetén tartott), arra gondolt, addig is talál a házban valakit vagy valakiket, akiktől szerezhet néhány hasznos információt, mindenekelőtt a házmestert, ha ugyan van. Volt. A Nagydiófa utca 59/b azok közé a ma már ritka bérházak közé tartozott, melyek még teljes egészében az IKV kezelésében voltak, és saját házfelügyelővel, pontosabban házmester/iéve/ rendelkeztek, aki helyben lakott, de a saját házán kívül még néhány szomszédos bérház felügyeletét ellátta, és Zofár szerencséjére otthon tartózkodott. A földszinti házmesterlakás sötét volt, örökké égett benne a villany, az alhadnagy csöngetésére nagydarab, vörös arcú asszony nyitott ajtót, vörös haja férfiasra volt vágva, alakja akár egy gerelyvetőé; hátul, a konyha mélyén, fogatlan, szívós, sovány vénasszony eresztette egy vödörbe a vizet.
– A házfelügyelőt keresem – mondta az ajtóban illedelmesen az alhadnagy. A vörös asszony barátságtalanul mordult rá.
– Mi tetszik?
– Hetyeiné?
– Az. Mi köll?
– Néhány kérdést szeretnék föltenni... – kezdte Zofár nagyon udvariasan, de Hetyeinén látszott, hogy őt nem lehet átverni.
– Maga?! – kérdezte mély megvetéssel. – Kit keres?
– Magát... – állította az alhadnagy halkan és konokul, majd magyarázatképpen hozzátette: – Rendőrség...
Ettől a ház felügyelője most már őszintén kijött a sodrából. – Mit képzel?! Ide már akárki beállíthat azzal a dumával, hogy a rendőrségtől van?!
akárkiNa, most jön az a rohadt cipzár, gondolta Zofár Károly és jól gondolta: a cipzár öt centi csúszás után elakadt és az úristennek nem akart tovább szaladni, Hetyeiné gunyoros türelemmel nézte a fiatalembert, amint rángatta és kínlódott vele, végre a cipzár kocsija megszaladt, Zofár előbányászta az igazolványát és a megvetéstől lebiggyedt ajkú házfelügyelőnő orra alá nyomta; Hetyeiné még mindig gyanakodva, figyelmesen tanulmányozta az iratot, aztán megcsóválta a fejét.
– Bocsásson meg... alhadnagy úr... – a nagydarab, vörös asszony egyszerre roppant szívélyes lett –, de valahogy olyan... olyan cigányos kinézetének tetszik lenni... az ember sohase tudhassa... annyi itt mostanában a...
– Jól van, Hetyeiné, hagyjuk ezt... – szólt közbe csöndesen az alhadnagy, de Hetyeiné erre fölemelte a hangját.
– Meg a betörő, ugye! A minapában is itten a huszonkettőben ... és a rendőrség tehetetlen...
– Én az életvédelmi csoporttól vagyok – világosította föl a betörők harsány hangú ellenfelét Zofár –, és azt szeretném tudni...
De Hetyeinét nem igazán érdekelte, mit szeretett volna az alhadnagy megtudni, vagy jobban tudta, mint Zofár Károly maga; folytatta hát zavartalanul és emelt hangnemben:
– Hát az a Schulter úr!... tudom én, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit, de nekem ami a szívemen, a számon, nem tehetek róla, én már ilyen vagyok; hát az igazat megvallva, istenáldotta egy rossz ember volt, nem azért mondom, de a párját ritkította...
Az alhadnagy megpróbálta elvágni a szóáradatot.
– A feleségével hogy éltek?
A nagydarab nő az ég felé fordította a tekintetét.
– Hogy éltek volna?! Az az asszony az egy szent, egy mártír... úgy bánt vele, mint a cselédjével...
– Veszekedtek?
– Hangosan soha – rázta meg Hetyeiné a fejét haragosan. – Nem olyan volt az a Schulter. A látszatra vigyázott. Ajaj, arra nagyon!
– És halkan? – kérdezte Zofár.
– Mit tudom én?! – tárta szét a karját a házmesterné. – Az ide nem hallatszik le.
Zofár nem szerette a keresztkérdéseket, annál valahogy jobban tisztelte a tanút, úgy volt ezzel, majd elmondja a kérdezett maga, s ez rendszerint be is vált; a tanúkat nem vallatni kellett, inkább elvágni a szóáradatot, mert ha valaki egy gyilkossági ügyben végre szóhoz jutott, annak a szereplési vágyát nehéz volt korlátok között tartani, de most túlságosan evidens volt az ellentmondás Hetyeiné szavai között.
– Akkor honnan tudja? – szúrta közbe az alhadnagy.
De a házmesterné vaslogikával vágta ki magát.
– Onnan, hogy szegény Schulterné sokat panaszkodott. Azt se csodálnám, ha benne lenne... amilyen élete volt annak az ura mellett...
– Benne?
– Hát persze – mondta magától értetődően Hetyeiné.
Erre már Zofár előszedte a blokkfüzetet és a ceruzát, hogy jegyzeteket készítsen, mert a házfelügyelőnő jólértesültsége lenyűgözte. – Miben?
– Miben! Hát ebben! Összeszűrte az a levet, kérem, a gyilkossal!
- Writer
