A gyűlölet ára

Fejezet 4

– Tessék, Zofár.

– Alhadnagy úr, Kocsis főhadnagy úr üzeni, hogy azt mondja... hetedik kerület, Nagydiófa utca ötvenkilenc bé, mint Béla, első emelet öt, Schulter lakás...

– Mi van?

– Mi volna? Gyilkosság.

Zofár sóhajtott, letette a kagylót és öltözni kezdett. Nem ragyogott a boldogságtól. Vége a szép, együtt töltött este reményének, és lehet, hogy nemcsak mára, hanem hetekre, de ha valaki egyszer zsaru, méghozzá az életvédelmi (vagyis gyilkossági) csoportnál, akkor ezzel a lehetőséggel mindig számolnia kell; – ne várj –mondta Évának –, majd hazaszólok vagy üzenek valakivel –, beült a Ladába, indított, a motor csodálatos módon első nekirugaszkodásra duruzsolni kezdett, Zofár letörölt egy verejtékcseppet a homlokáról, s nemsokára ott állt a kollégáival együtt Schulter Tibor holtteste körül; a külső szobában kisebb dulakodás és főképp gyors, ideges kutatás nyomai és vér, rengeteg vér, mert az áldozatot valószínűleg szíven szűrták, és bőven fröcskölt a vére mindenfelé; úgy látszott, haláltusájában még megpróbálta elérni az előszobában, egy kis asztalkán álló telefont, mert a leemelt kagyló ott himbálózott görcsbe rándult keze fölött, és most is egyenletesen búgott belőle a dallamos térhangjelzés; bent, a belső szoba homályában egy halottsápadt nő ült egy fotelben, nyilván az áldozat felesége, Schulter Ti-borné, mögötte óvón és támogatón egy asszony, a szomszédasszony figyelte ellenséges tekintettel a rendőröket, mintha legalábbis ők tehetnének az egész fölfordulásról; a vallomásokból rövidesen kiderült, hogy valóban a szomszédasszony az; ő telefonált a rendőrségre is, mert Schulterné, amint belépett a lakásba és meggyújtotta a villanyt – nem egészen gyanútlanul, vagyis már rosszat sejtve, mert a lakás telefonja úgy reggel háromnegyed kilenc tájától állandóan foglaltat jelzett –, szóval mikor a fönt leírt látvány Schulterné elé tárult, az asszony dobhártyarepesztő (ezt többen, egybehangzóan vallották: dobhártyarepesztő) sikollyal kirohant a lakásból, átrohant a szomszédba, ahol mindenekelőtt elájult; a többi: Schulterné fölmosása, magához térítése, kapkodó és zavaros szavainak meghallgatása, a Schulter-lakásban a tényállás szemrevétele (a szomszédasszony részéről), majd a rendőrség értesítése csak ezután következett.

A nyomozás nagy része rutinmunka; végig kell talpalni a ház lakóit, esetleg többször is, némelyiket követni egy kicsit, kivel jár össze, kivel barátkozik, meglesni, hova megy, kitalálni mit csinál ott, kivárni, meddig marad ott; megtudni, kinek van priusza, kiről tárol adatokat a rendőrség „adatbankja”; aztán, mikor szorgalmas hangyamunkával összegyűjtötte a csapat az összes lehetséges adatot, akkor jön az „alkotómunka”: akkor kell az adatok közt maradt hiátusokat fantáziával kitölteni, és – ugyancsak képzelőerővel – megszerkeszteni egy (kettő, három, esetleg több) lehetséges szituációt, az események egymásra következésének lehetséges (és logikus!) variációját, aminek következtében a cselekmény, vagyis a gyilkosság, aminek csak a végső pillanatát látták a helyszínelő nyomozók, bekövetkezett vagy bekövetkezhetett. Most azonban még csak a kezdet kezdetén tartottak, az egyhangú rutinmunka előtt, amiért – mondanom sem kell – egyik nyomozót sem töltötte el forró lelkesedés. Na, gyerünk, intett a stábjának Kocsis főhadnagy, adjuk át a terepet; és a lakást elözönlötték a bűnügyi technikusok, fotósok, daktiloszkópusok, egyéb technikai nyomolvasók, és persze maga Forrai doki, aki a tetemmel foglalkozik, és aki a boncolást is elvégzi majd Kocsis főhadnagy jelenlétében, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindeifboncolásnál jelen legyen (már kész anatómussá képezte ki magát), hátha elkerüli a doki figyelmét valami apróság, ami az ő számára fontos adat lehet, mert a dokinak orvosi szempontjai voltak, Kocsisnak meg rendőri szempontjai. Kihúzódtak a gangra, ahol Kocsis halk hangon utasításokat adott az embereinek.

– Te állj rá az asszonyra – mondta Zofárnak.

– Most?

Kocsis megütközve nézett rá, aztán megértette, merről fúj a szél és elnevette magát. – Éva vár?

Zofár csak egy pillanatra vörösödött el, aztán már azzal az eltökélt, „helytállós” arckifejezésével nézett vissza a főnökére.

– Csak arra gondoltam, hogy most, ebben az állapotában hallgassam ki?

– Ne hallgasd ki. Ami most kellett nekünk, megtudtuk a szomszédasszonyától. Nem hiszem, hogy itthon alszik, ebben a lakásban. Tudd meg, hova megy, kivel keresi a kapcsolatot, mit csinál, ha mi elmentünk. Aztán, ha úgy látod, elvackolta magát, menj haza, és folytasd holnap.

Bement még a technikusokhoz, közölte velük, hogy a lakást nem akarja lepecsételtetni, tehát nézzenek át mindent alaposan, s ha végeztek, adják át az özvegynek a kulcsokat. Az özvegyet közben a szomszédasszony átkísérte magához, s amikor Schulterné elhaladt az ura holtteste mellett, fölzokogott; Zofár úgy találta, kissé teátrálisan; de hát ez csak futó benyomás volt, nem adat. Megjöttek a hullaszállítók, elvitték a holttestet, ebből az alkalomból Schulterné egy pillanatra megjelent a szomszéd ajtajában, és ismét fölzokogott; Zofár megint úgy érezte, nem igazán őszintén: a sírás a nézőközönségnek szól. Végül elmentek a technikusok is, és átadták a lakás kulcsait a szomszédasszonynak. A főhadnagy és három embere a gangon várakozott ezalatt. Amikor a szomszéd, illetve inkább a szemben levő lakás ajtaja becsukódott, a főhadnagy Zofárhoz fordult, és azt mondta, maradjon itt, ők még bemennek, és röviden kihallgatják Schulternét, már amennyire valakit ilyen sokkos állapotban ki lehet hallgatni. – Te ne gyere, jobb, ha egyelőre nem ismer. Aztán majd úgyis ki kell hallgatnod neked is. – Mikor legyen ez, kérdezte Zofár, Kocsis azt felelte, hogy ezt rábízza. Nagy faksz-nit nem kell csinálni az ügyből, végtére az asszony alibije százszázalékos, nem ő a gyanúsított, ebből Zofár arra következtetett, hogy a főhadnagynak van valami tippje már, esetleg már gyanúsítanak valakit, de nem kérdezhetett rá, mert Kocsisék már mentek is a szomszéd lakásba Schulterné után; Zofár elhelyezkedett a lépcsőházban úgy, hogy rálásson a szomszéd ajtajára azon tűnődve, mi lehet az a százszázalékos alibi, ami annyira százszázalékos, hogy Kocsis azt is fölöslegesnek tartotta (vagy elfelejtette), hogy vele közölje, és úgy vélekedett, hogy az asszony már biztosan a munkahelyén volt a gyilkosság pillanatában, és jól sejtette, mint másnap kiderült. Nemsokára Kocsisék elmentek, a szomszédasszony kijött, lezárta a Schulter-lakást, úgy, ahogy volt, fölforgatva, véresen; amikor újra kijöttek együtt, a szomszédasszony fölöltözve, útra készen – Schulterné le sem vetkőzött, mióta hazaérkezett – elindultak a lépcsőház felé. Zofár fölfutott pár lépést a második emelet irányába, nehogy szembetalálkozzék velük, de az özvegy és a szomszédasszony szintén fölfelé tartottak. Zofár nem tehetett mást, még följebb ment, a harmadikra. Schulternéék becsöngettek egy második emeleti lakásba, az ajtóban váltottak néhány szót; a szomszédasszony valamit átadott; Zofár a szavakat sem értette – túl távol volt –, és azt sem látta, mit adott át a szomszédasszony és kinek. Akkor végre a két nő lement az utcára, és Zofár követte őket.