Szexi szelfi

Második fejezet

MÁSODIK FEJEZETPeyton

Egyik barátnőm megy férjhez a másik után.

Nem, nem úgy értem, hogy szó szerint ebben a pillanatban. Pillanatnyilag a konyhaasztalnál ülök, és várom, hogy megmelegedjen a csésze leves a mikróban. De valahogy mégis ez az érzésem, mert az elmúlt tizennyolc hónap során minden barátnőm egymás után vagy menyasszony lett, vagy férjhez ment. Négy koszorúslányruha lóg a gardróbomban, és újabb kettő készül erre az esküvői szezonra.

Én pedig közben a nagymamámmal élek, pontosabban ő él velem, de olyan egyedül vagyok, mint egy sorozatgyilkos a halálsoron. De még ez sem teljesen igaz. A sorozatgyilkosoknak valószínűleg több akcióban van részük, mint nekem.

Nem számít. Kergetem az álmaim, irigylésre méltó karriert építek, és lépésről lépésre erősítgetem a vállalkozásomat. De mindez hamarosan megváltozik, mert a holnapi nap lesz az én nagy esélyem. Egy megbeszélés, amelynek köszönhetően végre elindulnak a siker felé a csodálatos meglepetésdobozaim.

– Már megint leves? – kérdezi a nagyi.

A nagyi nem csupán a lakótársam, de egyben a legjobb barátnőm is, és az anyai nagyanyám. Bár már nyolcvankét éves, sok szempontból menőbb nálam. Olyan mintás leggingseket hord, amelyekért ölik egymást az emberek az interneten – a mait majmok és banánok díszítik. Hetente egyszer kifesteti a körmét az utcában lévő szépségszalonban, és tudja minden egyes dal szövegét, amelyet a rádióban játszanak. A nagyi szó szerint egy ősz hajú zsivány.

– A sárgaborsó maradéka – válaszolom.

– Egyikünknek meg kellene tanulnia főzni – motyogja a nagyi a bajusza alatt.

És az egyikünk alatt engem ért. Már nem egyszer hallottam, hogy azt mondogatja magának, hogy öreg kutya nem tanul új trükköket. Azt is tudom, hogy a nagyi tud főzni; csak úgy döntött, hogy nem fog. Nem mintha hibáztathatnám érte. Négy gyereket nevelt fel, kétszer ment férjhez és özvegyült meg, és maga volt az 1950-es évek háziasszonyának mintapéldája. Szerintem cuki, hogy idős korára lett feminista. Szóval, levest eszünk. Vagy rendelünk valamit. A vállalkozásom felépítése mellett sem időm, sem kedvem a forró tűzhely előtt gürcölni.

Kiveszem a leveses bögrét a mikróból, és beteszem a helyére a nagyiét, és beállítom a két percet.

– Kösz, édesem – mondja a nagyi, és felveszi a pultról a kötését.

Hálás vagyok, hogy ma estére végeztem a munkával, fogok egy kanalat, és leülök az asztalhoz. A levesemet kanalazom, miközben a nagyi elmeséli a legfrissebb pletykákat az idősek klubjáról. A pletykái alapján még nekik is több akcióban van részük, mint nekem.

– És amikor Duncan összekeveri a péniszgyógyszerét a szívgyógyszerével – na, akkor jobb, ha vigyáz az ember – kuncog magában, mintha ez lenne egy férfi legviccesebb és legkedvesebb tulajdonsága. Ebben a korban talán az is.

És itt is vagyunk, emberek. Az élet hivatalosan is unalmas.

Kiöblítem a bögrét a csapnál, aztán beteszem a mosogatógépbe, és ekkor megszólal a telefonom az ebédlőasztalon.

Amíg hűl a levese, a nagyi kimegy, hogy megnézze, jött-e posta, én pedig felkapom a telefonomat, hogy lássam, mit kaptam. Egy üzenet érkezett:

Ismeretlen szám: Szia!

Én: Khm, segíthetek?

Pár pillanattal később egy fénykép jelenik meg a kijelzőmön.

Beletelik jó pár másodpercbe, mire az agyam felfogja, hogy mit látok. Lassan esik le, mivel ezer éve nem láttam már az emberi anatómiának ezt a bizonyos darabját.

Milliónyi szó villan fel hirtelen az agyamban.

Hús.

Hím.

Merev.

Vérbő.

Hatalmas.

Összeszorítom a szemem, és mély lélegzetet veszek. Mi a fene? Milyen idióta küld farokszelfit egy vadidegennek? És miért választotta ez a nagyon jól felszerelt idegen az én telefonszámomat a létező számkombinációk közül?

Hirtelen elszorul a torkom, nagyot nyelek, és kinyitom egy egyik szemem. A mérete… irigylésre méltó. Ez tagadhatatlan. Még egy átkozott baseballütő is féltékenységi rohamot kapna tőle.

Ismeretlen szám: Ezt akartad, bébi?

Én: És viszlááááát!

Miféle furcsa szerzet ez a fickó? Ez egyszerűen hátborzongató. Pfuj. Nem számít, milyen vonzó valójában az a pénisz, márpedig be kell vallanom, hogy pénisznek kimondottan mutatós, de nem ez a lényeg. Pontosan az ilyesfajta kéretlen fotók miatt nem randizom. A férfiak egyszerűen undorítóak.

Ismeretlen szám: Mi? Ez most komoly? Nem lehet annyira rossz…

Forr bennem a düh. Helyre kell tenni a férfiakat, akik kéretlen farokszelfiket küldözgetnek az ember lányának.

Én: Nem, egyáltalán nem rossz. De mi az ördög? Miért küldözgetsz kéretlenül BÁRKINEK is ilyen képet?

Ismeretlen szám: Te kérted!

Én: Haha. Próbálkozz valami mással, haver. Én aztán biztosan nem kértem ezt a képet.

Ismeretlen szám: Várj. Bassza meg. Te nem PillangóKisasszony6 vagy, ugye?

Én: Kicsoda? Nem. Egyértelműen nem az vagyok.

Nem válaszol azonnal, belőlem pedig kitör a nevetés. Megérdemli, hogy valaki rossz számot adott meg neki. Bár őszintén szólva az illető így lemarad egy szép nagy faszról. Meg kellene sértődnöm. A kéretlen farokszelfik agresszívak, illetlenek és egyenesen durvák. De fura módon mégsem vagyok megsértve. Inkább… feléledt az érdeklődésem.

Győz a kíváncsiság, és vetek még egy pillantást a sértő testrészre. Felhevül az arcom, és ennek semmi köze a hasamban lévő meleg leveshez, kizárólag csak a szex hiányához.

Olyan sok kérdés merül fel bennem, miután az a… dolog visszabámul rám. Például, hogy hogyan hurcolja magával egész nap? Nem kényelmetlen? És egy csomó más illetlen kérdés is végigfut az agyamon, mint például az a vicces kérdés, hogy Csak kardnyelőkkel randizol? De visszafogom magam, és nem teszem fel őket Mr. Farokszelfinek.

Hála istennek.

A konyhaasztal egyértelműen nem a megfelelő hely arra, hogy az ember ilyen dolgokról elmélkedjen. Már éppen felállnék, de ekkor a nagyi belép a konyhába, és átpillant a vállam felett.

– Mi az, sertéssonka? – kérdezi.

Kijelzővel lefelé lecsapom a telefont az asztalra.

– Mi? Nem.

Határozottam megrázom a fejem, azt remélem, hogy ezzel véget vetek a beszélgetésnek, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. De mivel én vagyok az egyetlen fontos személy a nagyanyám életében, így minden esély megvan rá, hogy ráharap a témára, mint egy kutya a csontra.

– Báránycomb? – Kíváncsian rám néz, aztán a pulthoz lép, hogy készítsen magának egy csésze teát.

– Nem, nagyi. Ne foglalkozz vele!

Vállat von, leteszi a csészét a hozzá illő kistányérra.

– Bármi is az, finomnak látszott. Olyan szaftosnak és puhának, fogadok, hogy elolvad az ember szájában. Azt hittem, receptet keresel.

Felnyögök, a zsebembe tuszkolom a telefont, és felállok.

A nagyi érdeklődve figyel.

– Elpirultál, kedvesem. Jól érzed magad?

Bólintok, és közben érzem, hogy a telefon vibrál a zsebemben, ráteszem hát a kezem, alig várom, hogy kiérjek a konyhából.

– Jól vagyok. Csak meleg van itt, ennyi az egész. Azt hiszem, csak egy kicsit ideges vagyok a holnapi nap miatt.

Holnap. Életem legfontosabb napja, és én szexüzeneteket váltok egy idegennel.

– Pihenj egy kicsit! Talán vegyél egy meleg fürdőt! Mindjárt viszek neked teát – ígéri, és csintalan fény villan a kék szemében. – Míg a kádban ülsz, tényleg nézned kellene pár húsos receptet, mint amilyen például azon a képen is volt. Azt hiszem, álmodni is arról a darab marháról fogok, vagy mi volt az, nem pedig a vegetáriánus kajákról, amelyekkel állandóan etetsz.

Motyogok valamit, és a lépcsőhöz rohanok, kettesével szedem a fokokat, mert tényleg muszáj eltűnnöm a konyhából. És a nagyanyám szerint tényleg muszáj szexhez jutnom.

A szobám biztonságába érve becsukom magam mögött az ajtót, és kirántom a telefont a farmerem zsebéből. Lerogyok az ágyra, és elolvasom az új üzenetet.

Ismeretlen szám: A francba, annyira sajnálom! A fentebb említett erekció ellenére teljesen ártalmatlan vagyok, esküszöm. Kérlek, fogadd el bizonyítékként ezt a fényképet, amelyik harmadikos koromban készült. Bocsánatot kérek!

Lebámulok a legédesebb fényképre, amelyet életemben láttam egy esetlen, szétálló fogú, csokornyakkendős nyolcévesről, és felhorkantok. Ki az ördög ez a fickó? Valaki, aki elképesztően rosszul flörtöl. Egy szegény lány nyilvánvalóan rossz telefonszámot adott meg neki, mert le akarta őt rázni, és most én kerültem a figyelme középpontjába. Micsoda szerencse…

Én: Ó, istenem. Ettől csak még tízszer kínosabb lett ez az egész.

Ismeretlen szám: Ja, szerintem is. A francba. Nyilvánvalóan nem vagyok túl jó ebben az egészben.

Én: Miben? Embernek lenni?

Ismeretlen szám: Joshnak hívnak. És őszintén sajnálom.

Én: Peyton vagyok. Bocsánatkérés elfogadva – egészen addig, amíg nem kapod elő megint azt a cuccot, hogy rám támadj vele.

Ismeretlen szám: Csak ha szépen megkérsz rá.

Felnevetek. Milyen szomorú, hogy már egy éve nem flörtöltem ennyit.

Én: Nos, akkor jó éjszakát, Josh.

Ismeretlen szám: Jó éjszakát, Peyton.

Úgy döntök, hogy nem kérdezem meg tőle, pontosan hogyan is akar aludni, miközben a III. világháború dúl a lábai között – mert, a pokolba is, az az erekció fájdalmasan keménynek látszott, de én nem csinálok ilyesmit.

Ehelyett azzal foglalom el magam, hogy megiszom az altatóteámat a nagyival, megmosom a fogam, aztán átnézem a holnapi prezentációra készített jegyzeteimet, bemászom az ágyamba, és arról álmodom, hogy felfal egy óriási, egyszemű piton.