A kemény főnök

1. fejezet-2

Vagy talán… Lehet, hogy tévedek? Mégsem ő volt az? De nem. Lehetséges, hogy engem ő könnyen elfelejtett, de én ennek a férfinak az arcát nem tudtam kiverni a fejemből – szépen ívelt áll, kiemelkedő járomcsont, makulátlan, napbarnított bőr, telt ajak, és a szinte áttetsző, zöld szemét sűrű, sötét szempilla keretezte. Ez a férfi most engem bámult, úgy, mintha a világon a legkevésbé sem az én társaságomra vágyna az irodájában.

Crawford csípőre tette a kezét.

– Nem érek rá egész nap! Legyünk már túl rajta!

Hű! Jaj, de kedves! Annyira odavolt azért, hogy neki dolgozhatok, mint én. Mindegy, sok mindent megtettem azért, hogy ma itt legyek, úgyhogy akár úgy is befejezhetem ezt a rémes hetet, hogy még egy visszautasításban lesz részem.

Odaléptem az íróasztalához, és kinyújtottam a kezemet.

– Evie Vaughn.

– Merrick Crawford.

Kézfogás közben összenéztünk, és még mindig nem láttam jelét annak, hogy felismert volna – a próbafülkéből biztos nem, és azt sem tudta, hogy a nagyanyja jó barátja vagyok.

Mindegy. Kitty segítségével bejutottam, a többi már csak rajtam áll.

Az önéletrajzom a hatalmas, üveg íróasztal egyik sarkában feküdt. Merrick Crawford felemelte, és hátradőlt a székében.

– Mi az a Boxcar Ingatlan?

– Ó, egy kis, nonprofit cég, amit néhány éve alapítottam. Mellékállásként indult, de az utóbbi hat hónapban teljes munkaidőben dolgoztam vele, két terápiás állás között. Nem akartam otthagyni, hogy emiatt lyukas legyen az önéletrajzom.

– Tehát fél éve hagyta ott az utolsó terapeutaállását, és azóta nem foglalkoztatták külsősként?

– Így van – bólintottam.

– És a Boxcar valamiféle ingatlanokkal foglalkozó cég?

– Lakáskiadással foglalkozik. A birtokomban van néhány rendhagyó szállás, amiket Airbnb-n keresztül adok ki.

Merrick összehúzta a szemöldökét.

– Rendhagyó?

– Ez hosszú történet, de lent délen örököltem néhány ingatlant. Remek lehetőség, ha szeretne elszökni a városból és kirándulni egy jót. A terület egyáltalán nem volt megművelve, és én nem akartam elrontani azzal, hogy házakat húzok fel oda, ezért felépítettem egy glampinget, és telepítettem két kunyhót a fákra, amiket kiadok.

– Öö… glamping?

– Luxuskemping, egy kis csillogás, glamúr is van benne, pontosabban…

– Ismerem a glamping kifejezést, Miss Vaughn – vágott a szavamba Merrick. – Csak azt nem értem, hogy függ össze a terapeutaként végzett munkájával.

Jaj, ez nem kezdődik valami jól! Kiegyenesedtem a széken.

– Nos, közvetlenül sehogy. Hacsak nem gondolja végig azt, hogy a legtöbb ember, akinek kiadom a szállást, szeretne kicsit elmenekülni a stresszes munkájától. Ez a projekt tulajdonképpen a szenvedélyem. A bevétel jótékonysági szervezeteknek megy. Miután otthagytam a legutóbbi állásomat, arra összpontosítottam, hogy kicsit felfejlesszem, mert erre nagy szükség volt. – Előrehajoltam, és az önéletrajzomra mutattam. – Ha megnézi az előző munkahelyemet, látja, milyen tapasztalataim vannak terapeutaként.

Merrick egy pillanatig bámult rám, majd ismét lepillantott a papírra.

– A Halpern Gyógyszergyár alkalmazta mint terapeutát. Meséljen az ottani munkájáról!

– Antidepresszánsok és szorongásoldó gyógyszerek klinikai kísérleteiben részt vevő pácienseket figyeltem meg és kezeltem.

– Tehát minden páciens kapott gyógyszert?

– Nos, nem. Egy klinikai kísérletben egyesek placebót kapnak.

– Ezek az emberek rendkívül stresszes környezetben dolgoznak?

– Némelyikük igen. Az élet minden területéről jöttek, de mindannyian depressziósak voltak és szorongtak.

Merrick megdörzsölte ajkát a hüvelykujjával.

– Azt feltételezném, hogy ezek az emberek azért fordultak a gyógyszerek felé, mert a hagyományos terápia nem működött számukra.

Bólintottam.

– Így van. Minden résztvevő köteles volt legalább egy évnyi terápiás múltat felmutatni ahhoz, hogy részt vehessen a kísérletben. A Halpern által végzett vizsgálatok arra összpontosítottak, hogy a gyógyszer segít-e annak, aki nem reagál a terápiára.

– És a gyógyszerek hatásosnak bizonyultak?

– Azokon, akikkel én dolgoztam, segített.

Merrick hátradőlt a székében.

– Tehát az egyedüli tapasztalata olyan emberekkel van, akik nem reagálnak a terápiára, és a javuláshoz gyógyszerekre van szükségük. Jól értem a dolgot?

Összevontam a szemöldökömet. Egek, ezt a pöcsfejet!

– Sajnos nem mindenki reagál a terápiára. Számos általam kezelt személy állapotában javulás történt, mivel azonban a gyógyszerkísérletek általában a kettős vak módszeren alapulnak, nem tudnám megmondani, hány páciens kapott placebót, és javult az állapota pusztán az én terápiám miatt. Egyesek állapota biztosan javult.

Merrick az asztalára hajította az önéletrajzomat.

– Én egy brókervállalatot irányítok. Azon tűnődöm, vajon megtehetném-e, hogy nem jelentem a cégem által a klienseknek nyújtott visszatérítés arányát? Biztosan jó lehet, hogy senki nem latolgatja, milyen sikerrel dolgozik.

Éreztem, hogy elvörösödöm.

– Arra céloz, hogy nem végeztem rendesen a munkámat, mivel senki nem tudta megmondani, hogy a páciensek a gyógyszerek vagy a terápiás munkám miatt lettek jobban?

Merrick szeme megvillant.

– Ilyet nem mondtam.

– Nem mondott, de célzott rá. Minden páciensemet ugyanolyan kezelésben részesítem, mégpedig legjobb tudásom szerint, akár figyel valaki, akár nem. Árulja el, Mr. Crawford, ha a kliensei, mondjuk, nem látnák a visszatérítés arányát, ön másként végezné a munkáját? Lehet, hogy ellustulna?

Merrick szája szegletében halvány mosoly bujkált, mintha élvezné, milyen szemét módon viselkedik. Miután néhány másodpercig bámult rám, megköszörülte a torkát.

– Mi olyan munkaerőt keresünk, aki tapasztalt abban, hogy olyan embereknek adjon tanácsot, akik a munkahelyükön komoly stressznek vannak kitéve, még mielőtt gyógyszerekhez folyamodnának.

Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mondhatok én akármit, mióta beléptem az ajtón. Azt éreztem, nincs kedvem ahhoz, hogy még inkább nevetségessé tegyenek, főleg azért, mert Merrick viselkedéséből egyértelmű volt, hogy nem az enyém lesz az állás.

Ezért felálltam, és a kezemet nyújtottam.

– Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Mr. Crawford. Sok szerencsét a további kereséshez!

Merrick felvonta egyik szemöldökét.

– Vége az interjúnak?

– Nem látom értelmét, hogy folytassuk – vontam meg a vállamat. – Maga egyértelművé tette, hogy az én tapasztalatom nem releváns. És ön szerint az idő pénz, úgyhogy, gondolom, már elpocsékoltam magának… mennyit, egy ezrest? Kettőt?

A korábbi halvány mosoly most teljes fényében ragyogott Crawford ajkán. Tekintete az arcomat pásztázta, majd felállt, és búcsúzásként két kezébe vette a kezemet.

– Legalább húszezret. Nagyon jó vagyok a munkámban.

Megpróbáltam elhúzni a kezemet, de Merrick egyre erősebben szorította. Majd váratlanul rántott egyet rajta, így kénytelen voltam áthajolni az asztala fölött, ő pedig odahajolt hozzám. Egy másodpercig azt hittem, meg akar csókolni. De mielőtt a szívem ismét dobogni kezdett, Merrick balra hajolt, és arca a nyakamhoz simult, majd mélyet szippantott. Ezután egyszerűen elengedte a kezemet, mintha mi sem történt volna.

Párszor pislogtam, és kiegyenesedtem.

– Mi… mi volt ez?

Merrick vállat vont.

– Gondoltam, ha már úgysem lesz az alkalmazottam, nem zaklatás, ha gyorsan megszimatolom.

– Gyorsan megszimatol?

Merrick a zsebébe süllyesztette a kezét.

– Már a próbafülke óta furdalt a kíváncsiság, hogy milyen az illata.

Kimeredt szemmel bámultam rá.

– Ó, istenem! Tudtam, hogy maga volt az! Miért nem mondta előbb?

– Mókásabb volt így, hogy nem mondtam. Érdekelt, hogyan fog viselkedni. Amikor belépett, úgy láttam, legszívesebben sarkon fordult volna, hogy kirohanjon. De szépen összeszedte magát.

Pislogva bámultam rá.

– Nem csoda, hogy az alkalmazottai stresszkezelésre szorulnak! Gyakran játszik az emberekkel saját kénye-kedve szerint?

– Gyakran bújik el a próbafülkében, hogy a hónalját szagolgassa?

Még haragosabban vontam össze a szemöldökömet, Merrick azonban láthatóan jól mulatott rajtam.

– Képzelje el, hogy azért próbáltam felfrissíteni magam, mert bent ragadtam a… – Haragosan megráztam a fejem, és nagyot fújtam. – Tudja mit? Nem érdekes! – Mély lélegzetet vettem, és emlékeztettem magamat, hogy igazi profi vagyok, és néha jobb, ha én vagyok az okosabb. Lesimítottam a szoknyámat, és kihúztam magamat.

– Köszönöm, hogy időt szánt rám, Mr. Crawford. Remélem, soha többé nem keresztezzük egymás útját!