A kemény főnök

1. fejezet-1

Evie

– Öö, csak ettem egy kis cseresznyét – pillantottam le bocsánatkérő mosollyal a foltos blúzomra. – Ha ideges vagyok, muszáj rágcsálnom valamit, és idefelé elmentem egy gyümölcsösstand mellett, ahol ropogós cseresznyét árultak, ami a gyengém. Bár most már tudom, hogy ez nem volt túl jó ötlet negyedórával az állásinterjúm előtt.

A hölgy homlokán elmélyültek a ráncok. Őszintén szólva, a blúzomon nem csupán egy-két cseresznyefolt díszelgett. Ha van esélyem megmenteni ezt az interjút, akkor muszáj villámgyorsan megnevettetnem az igazsággal.

– Egy szem cseresznyét ráejtettem a blúzomra – folytattam –, ami három helyen hagyott piros pöttyöt maga után, még mielőtt elkaphattam volna. A mosdóban megpróbáltam kiszedni a foltot, de ez selyemblúz, és nem jött ki. Ekkor támadt az a zseniális ötletem, hogy pöttyös blúzzá varázsolom. Még maradt pár szem cseresznye, így szétharaptam őket, és megpróbáltam sokszorosítani a foltokat – ingattam a fejem. – Láthatóan nem sikerült túl jól, de vagy elindulok venni egy új blúzt, és akkor elkések, vagy megpróbálok divatot teremteni. Azt gondoltam, nem lesz olyan feltűnő – sóhajtottam fel halkan. – Azt hiszem, tévedtem.

A hölgy megköszörülte a torkát.

– Igen, nos… Akkor kezdjük el az interjút, jó?

Kényszeredetten elmosolyodtam, és összefontam az ölemben a kezemet, bár már most úgy éreztem, nem kapom meg az állást.

– Az remek lenne!

Húsz perccel később az utcán voltam, a hölgy legalább nem fecsérelte sokáig az időmet. A heti utolsó interjúm előtt volt időm venni még egy kis cseresznyét vagy vásárolni egy új blúzt, így sietősre fogtam lépteimet.

Miután visszamentem a gyümölcsösstandhoz, felültem a metróra. Úgy gondoltam, a metróállomás és az irodaépület között majd veszek valahol egy blúzt.

Azonban két megálló után a metró csikorogva megállt, és majdnem egy órán keresztül meg sem mozdult. A szemben ülő pasas folyamatosan bámult. Egy idő után keresgélni kezdtem a táskámban, hogy legyezzem magam valamivel, mert a szerelvényben kezdett pokoli meleg lenni. A pasas kétszer-háromszor lenézett a mobiljára, majd vissza rám. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de már gyanítottam, mi következik.

Pár másodperc múlva a fickó előrehajolt az ülésen.

– Elnézést, maga volt a menyasszony, ugye? – fordította felém a telefonját egy olyan videóval, amiről azt kívántam, bár ne is létezne. – Aki ledobta azt a bizonyos bombát az esküvőjén?

Nem először fordult elő, hogy felismertek, bár az utolsó eset óta eltelt egy vagy két hónap, ezért abban reménykedtem, hogy alábbhagyott a dolog. Úgy festett, mégsem ült el. A metrón tőlünk balra és jobbra ülők most már minket figyeltek, ezért – mivel el akartam kerülni, hogy kérdésekkel bombázzanak, ha megmondom az igazat – teljes lelki nyugalommal belehazudtam a pasi képébe.

– Nem, nem én vagyok. De sokan mondják, hogy a csaj akár az ikertestvérem is lehetne – vontam meg a vállamat. – Állítólag mindenkinek van egy hasonmása valahol a világban, szerintem ő az enyém. – Kis csend után hozzátettem: – Mondjuk, szívesen helyet cserélnék vele! Kemény csaj, nem igaz?

A pasas ismét lepillantott a telefonjára, majd visszanézett rám. Úgy tűnt, egy szavamat se hiszi, de legalább annyiban hagyta.

– Ó! Igen, persze, akkor bocs a zavarásért!

Egy órával később a szerelvény végre megindult. A hangosbemondóban egy árva kukkot sem szóltak arról, miért várakoztunk ennyit. Mire leszálltam, már csak húsz percem maradt a következő interjúmig, és még mindig cseresznyefoltos volt a blúzom. És… ahogy a meleg metróban ültem, és ismét nekiláttam a cseresznyének, néhány újabb foltot ejtettem rajta. Felrohantam a metróállomás lépcsőjén, abban a reményben, hogy úton az állásinterjúra találok valami megfelelő felsőt.

Pár háztömbre az irodaháztól, ahová tartottam, végre találtam egy olyan boltot, ahol a kirakatban női és férfiruhák is pompáztak. Amint beléptem a Paloma butikba, egy erős olasz akcentusos eladónő sietett segítségemre.

– Jó napot kívánok! Tartanak krémszínű selyemblúzt? Vagy fehéret? Vagy… – ingattam a fejemet, és lepillantottam. – Vagy bármilyen színűt, ami illik ehhez a szoknyához?

A hölgy végigmérte a felsőmet, nagyra értékeltem, hogy nem mondott semmit, hanem bólintott, én pedig követtem egy állványhoz, ahonnan három különböző selyemblúzt akasztott le. Mindegyik tetszett. Megkönnyebbülten érdeklődtem, hol találom a próbafülkét, ő pedig elindult velem a bolt hátsó része felé. Amikor azonban valaki odakiáltott neki a pénztártól, rámutatott egy ajtóra, és olasz szavakkal keveredő angolsággal mondott valamit. Talán olyasmit, hogy „Egy pillanat, és jövök!”, de tulajdonképpen bármi lehetett ez, és nem tűnt különösebben fontosnak.

A próbafülkében tetőtől talpig végigmértem magamat a tükörben. Az ajkam élénkvörös színben pompázott – gondolom, a negyed kiló cseresznye azt is megszínezte.

– Francba! – mormoltam, és megdörzsöltem a számat, de láthatóan hatástalanul.

Szerencsére a fogam nem színeződött el, a cseresznye igazi tömegkatasztrófát okozott az életemben. Azonban most nem volt időm bármi mással foglalkozni, így megráztam a fejem, levettem a tönkretett felsőmet, és leemeltem az egyik blúzt a fogasról. Mielőtt felvettem volna, eszembe jutott, hogy egy kicsit fel kéne frissítenem magam, mert a forró metróban töltött egy óra után nem éreztem túl illatosnak magamat. Felkaptam a táskámat, és kihalásztam egy nedves törlőkendőt, amit pár hete egy csirkéből készült ételekre specializálódott étteremben kaptam, szerencsére még tartotta a nedvességet. Citromillat áradt szét a levegőben, ahogy felemeltem a jobb karomat, hogy megtöröljem a hónaljamat. Eszembe jutott, hogy az illatot átveszi-e a bőröm is. Kíváncsian odahajoltam, és megszaglásztam. Azonban ebben a pillanatban valaki kinyitotta a próbafülke ajtaját.

– Mi a… – Az ajtó túloldalán álló férfi azonnal be akarta csukni az ajtót, de félúton, a szemöldökét ráncolva megállt. – Maga meg mit művel?

Természetesen, mivel ez a nap már nem lehetett rosszabb, a pasas iszonyú jóképű volt. Gyönyörű zöld szeme teljesen levett a lábamról, de gyorsan magamhoz tértem, amikor rájöttem, hogy még mindig felemelt karral állok, ő pedig végignézte, ahogy megszagoltam a hónaljamat.

Elvörösödve kaptam a két kezemet a csipkés melltartóm elé.

– Mit érdekli magát? Tűnjön innen!

Előrenyúltam, és becsaptam az ajtót, ami kissé súrolta a betolakodót.

– Keresse meg a férfi próbafülkét! – ordítottam utána.

Az ajtó alatt megpillantottam a férfi fényes cipőjét, ami nem mozdult.

– Közlöm magával – szólalt meg a férfi rekedtes hangja –, hogy ez itt a férfi próbafülke! De tessék, nyugodtan mossa meg a hónalját!

Amikor a fényes cipő végre eltűnt, hangosan kifújtam a levegőt. Legyen már vége ennek a napnak! De hátra volt még egy interjú, és ha nem sietek, a végén még elkések. A másik hónaljamat már fel sem frissítettem, mielőtt felpróbáltam az első blúzt, szerencsére jó volt rám, így visszavettem a saját bájos felsőmet, és a kasszához siettem, miközben begyűrtem a szoknyámba a blúzomat. Arra számítottam, hogy megpillantom a pasast, aki rám nyitott, de szerencsére nem volt sehol.

Miközben arra vártam, hogy a pénztárosnő beüsse a blúz árát, visszanéztem a próbafülkék irányába, és észrevettem, hogy az ajtó, amire az olasz hölgy mutatott, egy másik ajtó mellett volt, felette Hölgyek felirattal. Én viszont az Urak feliratú ajtót választottam.

Francba! Tökéletes!

A blúz száznegyven dolláromba került – nagyjából százhúsz dollárral többe, mint az, amit összekoszoltam, mert azt a Marshalls áruházban vettem. Mivel ez a vásárlás majdnem teljesen leszívta a szánalomra méltóan csekély bankszámlámat, úgy éreztem, muszáj megkapnom ezt az állást, és már csak pár percem volt odaérni az interjúra. Végigsiettem az utcán, és hamar odaértem az épülethez. A női mosdóban Superman-sebességgel blúzt cseréltem, végigszántottam a hajamon, és feltettem egy plusz réteg rúzst a már így is túlságosan cseresznyepiros ajkamra.

A harmincötödik emeletig a lift nagyjából olyan lassan ment, mint a metró. A fülke szinte minden emeleten megállt, hogy az emberek ki- és beáramoljanak, így elővettem a mobilomat, és átfutottam az e-maileket, ahelyett hogy azon aggódnék, egy-két percet késni fogok. Sajnos ez újabb aggodalomra adott okot, mivel két újabb elutasító e-mail érkezett a korábbi helyekről, ahová beadtam az önéletrajzomat – onnan is, ahol ma előzőleg voltam. Remek! Teljesen legyőzöttnek éreztem magam, főleg azért, mert tudtam, hogy a mostani álláshoz nem vagyok elég képzett, még akkor sem, ha Kitty szólt pár szót az érdekemben.

A lift pityegett az emeleten, ahol ki kellett szállnom, én pedig mély lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam. Alig léptem át a küszöböt, nyugalmam utolsó morzsája is szertefoszlott. A hosszú, szárnyas üvegajtó, rajta a Crawford Investments felirattal egyszerűen megrémített. Az ajtó mögötti fogadóterület még rosszabb volt: nagy belmagasság, merész színű festményekkel díszített, hófehér falak és hatalmas kristálycsillár. A recepciós hölgy is inkább tűnt szupermodellnek, mint recepciósnak.

Csillogó ajka mosolyra húzódott.

– Segíthetek, hölgyem?

– Igen, öt órára van időpontom Merrick Crawfordhoz.

– Szabad a nevét, kérem?

– Evie Vaughn.

– Mindjárt szólok, hogy megérkezett. Kérem, foglaljon helyet!

– Köszönöm.

Ahogy elindultam a hófehér plüss kanapé felé, a nő utánam szólt.

– Miss Vaughn?

– Igen? – fordultam meg.

– Lóg egy… – mutatott a válla mögé, a hátára – egy árcímke a blúzáról.

Hátranyúltam, és addig tapogatóztam, míg megtaláltam, majd letéptem.

– Köszönöm. Valamivel összepiszkoltam a reggel felvett blúzomat, így kénytelen voltam újat venni, mielőtt idejöttem.

A nő elmosolyodott.

– Hála az égnek, hogy péntek van!

– Az már biztos!

Pár perc múlva a recepciós bekísért a belső irodatérbe. Amikor elértük azt a bizonyos sarokirodát, odabent két férfi próbálta túlkiabálni egymást, és láthatóan észre sem vettek minket. Azonban az iroda falai üvegből voltak, így láttam, hogy egymáshoz egészen közel állva üvöltöznek egymással. Az alacsonyabb, kopaszodó férfi még szélesen gesztikulált is. Valahányszor felemelte a karját, a hóna alatt megvillant a hatalmas izzadtságfolt. Testtartása alapján a magasabb férfi volt a főnök: szétvetett lábbal állt, karját összefonta széles mellkasán. Az egész arcát nem láttam, de oldalról úgy tűnt, a belőle áradó magabiztosság egy része valószínűleg abból eredt, hogy rendkívül vonzó volt.

– Ha nem tetszik – morogta végül a főnök –, akkor nyugodtan kisétálhatsz azon az ajtón!

– Van olyan zoknim, ami idősebb, mint ez a kölyök! Mégis, milyen munkatapasztalata lehet?

– Az életkor engem cseppet sem érdekel! Errefelé egy egészen másik szám fontos: a profit. Ő kétszámjegyű profitot termel, a te profitod viszont zsinórban harmadik negyedéve a béka segge alatt van! Amíg nem javul a helyzet, az összes eladásodat Lark fogja jóváhagyni!

– Lark! – csóválta a fejét az alacsonyabb férfi. – Még a neve is bosszantó!

– Akkor menj, és bosszankodj máshol!

Alacsony Pasi mormolt valamit, amit nem értettem, és sarkon fordult, hogy távozzon. Ahogy megindult az ajtó felé, letörölte az izzadtságot kivörösödött arcáról, és úgy vágtatott el mellettünk, mintha ott sem lettünk volna. Odabent a főnök az íróasztalához lépett – úgy tűnt, láthatatlanok vagyunk.

A recepciós lány együttérzőn pillantott rám, majd bekopogott.

– Mi van?!

A lány résnyire kinyitotta az ajtót és bekukucskált.

– Megérkezett az ötórai interjúalany. Megkért, hogy kísérjem be.

– Remek! – ingatta a fejét a férfi összevont szemöldökkel. – Kísérje be!

Úgy fest, Kitty unokája nem örökölte a nagyanyja jó modorát.

A recepciós tétova mosollyal mutatott az ajtó felé.

– Sajnálom! – suttogta. – Azért sok szerencsét!

Beléptem az elegáns irodába. Amikor az üvegajtó becsukódott mögöttem, és a férfi még mindig fel sem pillantott, sőt nem is köszönt, kedvem támadt volna sarkon fordulni és kirohanni. Azonban amíg azon morfondíroztam, hogy pontosan ezt fogom tenni, Morgó úr elveszítette a türelmét.

Továbbra is háttal állt nekem, feltett valamit a könyvespolcára.

– Most akkor leül, vagy lasszóval kell elfognom, hogy elkezdhessük ezt az interjút?

Összehúzott szemmel meredtem rá. Micsoda seggfej! Úgy éreztem, már nem is érdekel, megkapom-e az állást – bár nem voltam biztos benne, hogy csupán amiatt érzem ezt, mert szar napom van, vagy a fickó hozzáállása idézte elő. Ami történt, megtörtént. Az a jó abban, ha már nem érdekel, hogy győzöl-e vagy veszítesz, hogy egyáltalán nem érzel semmilyen nyomást játék közben.

– Azt hiszem, csupán adtam önnek egy percet abban a reményben, hogy jobb hangulatba kerül – mondtam.

A férfi megfordult. Először az öntelt vigyora tűnt fel, de amikor belenéztem a szemébe, és jó alaposan megnéztem azt a döbbenetesen zöld színt, a meglepetéstől majdnem hanyatt estem.

Ne!

Ez komoly?

Nem hiszem el!

Ez nem lehet!

Kitty unokája a pasas a próbafülke elől?

Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

Amíg csendesen haldokoltam a megalázottságtól, Merrick Crawford, a férfi, aki negyedórája rám nyitott, miközben a hónomat szagolgattam, odalépett hozzám, és az íróasztal előtt álló székre mutatott.

– Az idő pénz. Foglaljon helyet!

Talán nem emlékszik rám? Lehetséges?

Miután végignéztem a vitát, amit a beosztottjával folytatott, úgy gondoltam, nem az az ember, aki nem közli a véleményét.

Talán nem nézte meg rendesen az arcomat… Elég gyorsan becsaptam az ajtót. És ott melltartóban voltam, most meg teljesen felöltözve álltam előtte.