Sötét szív

2.-1

2.Richard kivett egy hatos csomag Windhoek Lagert a rendelő hűtőjéből a vér és a gyógyszerek mellől. Akárhogy is alakuljon Janine-nal, nem akart teljesen józan lenni.

Helen már hazament, így Richardnak nem kellett válaszolnia a kérdéseire, hogy mit tervez aznap estére. Még most sem volt biztos benne. A skukuzai rendelő annak a kerítésnek a személyzeti falu felőli oldalán állt, amely a nyilvános pihenőtábort választotta el a dolgozók falujától, és a vendégek egy oldalbejáraton át közelíthették meg. Richard ezen az oldalbejáraton ment át a nyilvános területre. A kocsiját még ebédidőben elvitte a benzinkút mögötti szervizbe, hogy kicseréljenek egy defektes abroncsot, majd a táborban parkolt le, hogy idejében visszaérjen egy időpontra hívott beteghez. Miközben odasétált régi Discovery 2-jéhez, kiszabadított egy zöld palackot a zsugorfóliából és a kulcstartóján lévő sörnyitóval felbontotta. Az első sörrel már azelőtt végzett, hogy elhajtott volna Skukuza nagy, nádtetős recepciós épülete mellett. Lassan gurult ki a kapun, ugyanis most érkeztek vissza a táborba még a sötétség beállta előtt az autós turisták. Amikor túljutott az idegesítő forgalomlassító bukkanókon, felkapcsolt negyedikbe és felnyitott még egy üveg sört, ez alkalommal a műszerfalra szerelt sörnyitóval. Mire odaért a következő kereszteződéshez, végzett a második üveggel is, és kezdett kicsit tisztábban gondolkodni.

Felcsipogott a telefonja. Előbányászta a mellzsebéből az olcsó Nokiát és rápillantott a kijelzőjére. Csatlakoztassa a töltőt, villant meg a felirat, aztán a készülék kikapcsolt.

– A francba! – mordult fel. Reggel töltőre tette, de a régi akkumulátor csupán alig néhány óráig bírta. Nem jó, ha a tábor orvosa nem elérhető, de a képzelt kígyómarásos áldozatok várhatnak félórát, amíg megpróbálja rendbe tenni az életét.

A stoptábla előtt jobbra fordulhatott és áthajthatott volna a Skukuza személyzeti faluján, de nem lett volna jó, ha a páciensei vezetés közben inni látják az orvosukat. Közúton kicsi tovább tart majd odaérni, azonban gyorsabban is hajthatott. A park aszfaltútjain ötven kilométer per órás sebességgel lehetett haladni, ám a Discovery hátulján volt egy matrica, ami jelezte, hogy ő hatvanöttel is mehet. Jól jött vészhelyzetekben és fontos találkozóknál, mint amilyen a Janine van der Merwe melleivel való találkozás is volt.

Richard felbontotta a harmadik sört, miközben tovább haladt a Paul Kruger kapu felé. A bokrok között meglátta egy közlekedési rendőr rosszul elrejtett bakkie-ját, és felvillantotta néhányszor a reflektorát. A nemzeti park közlekedési rendőre, aki azért volt, hogy lefülelje a Kruger kapu felé túl gyorsan hajtó turistákat, kilépett az útra, hogy leintse, aztán felismerte az orvos kocsiját és mosolyogva integetett neki. Richard tisztelgésre emelte a sörösüveget, mire a férfi szélesen elvigyorodott. Tudta, hogy Ezekial alkoholista – a rokon lelkek felismerik egymást. Richard önmagát határesetként diagnosztizálta, ami némi megnyugvással töltötte el. Eszébe jutott, mit mondott Raymond Philpottnak, és elmosolyodott.

– Jobb, mintha gyógyszerfüggő lennék – mondta magában.

A sör finom volt és kellemesen megváltoztatta a tudatállapotát. Nemes szándékokkal eltelve jött el a rendelőből, amik egyre halványultak. Gyorsan. Padlóig nyomta a gázpedált és átkelt a N’waswitshaka folyó fölött. Janine van der Merwe mellbimbóira gondolt. Egyszerűen bámulatosak voltak. Soha semmilyen körülmények között, sem orvosként, sem magánemberként nem látott még ilyen tökéletes, csomóktól és foltoktól mentes, kemény és hosszú mellbimbókat. A nő szerette, amikor csókolózás közben játszadozott velük. Az egyiket a mutató- és a középső ujja közé vette, húzogatta, úgy fogta, mint egy cigarettát, és a hüvelykjével cirógatta a hegyét.

– Bassza meg! – mondta, amikor végzett a harmadik sörrel. A kereszteződéshez közeledve lassítani kezdett. Mi a fenét művel?

Kezdett izgalomba jönni. Mindig is a hormonjai irányították az életét. Visszakapcsolt kettesbe. Tudta, az okos döntés az lenne, ha megfordulna és hazamenne. Ugyanakkor perverz módon valószínűleg ez helytelen döntés lett volna. Vajon melyik lenne a legnagyobb bűn, amelyet Janine-nel kapcsolatban elkövethet: az, hogy lefekszik egy páciensével, lefekszik egy másik férfi feleségével, szakít egy nővel, aki azt mondja, hogy szereti és elhagyná érte a férjét, vagy ha nem menne el a találkozóra most, hogy azt üzente, beszélni szeretne vele? Gazember, az kétségtelen, de nem bunkó. Richard felsóhajtott. A helyes döntés természetesen az, hogy találkozik Janine-nel, és megint, egyszer és mindenkorra szakít vele.

Balra fordult, a Ten Minuteshez – helyre gondolt a nő az üzenetben, nem időtartamra – vezető kavicsos úton. Richard jól ismerte a helyet, akárcsak mindenki más a személyzeti faluban, úgyhogy ezzel a kóddal nem lehetett átverni kíváncsi recepciósát. Az időszakos folyó széles, homokos medre pontosan tízpercnyi autóútra volt a személyzeti falutól, és így kedvelt helyszíne lett a szabadtéri braaiknak és a munkaidő utáni iszogatásnak. A meder általában évente egyszer telt meg vízzel, utána csak néhány tócsa maradt benne, amelyekben szívesen játszottak a dolgozók gyerekei. Olyan volt, mint egy tengerpart az afrikai bozótos közepén, bár néha-néha egy-egy oroszlán, hiéna és leopárd is felbukkant mellette. Amikor Richard elvállalta a Skukuza általános orvosi állását, eleinte azt gondolta, őrültség hagyni a gyerekeket ott játszani, ám Afrikában annyira megszokottá vált a veszély, hogy már senki nem törődött vele. Nem hazudott Philpottnak, amikor azt mondta, hogy az előző héten leopárd lakott a fáján. Egy évvel korábban megrémült volna tőle, de a múlt héten csak leült a tornácra, letette maga mellé sörrel teli hűtőládáját, és fényképezett.

Janine és Lourens elment hozzá, hogy megnézzék a leopárdot, és ahogy terjedt a híre, a többi szomszédja is felkereste. Amikor Lourens bement a vécébe, Janine megmarkolta Richard ingét, és szenvedélyesen megcsókolta. A férfi viszonozta a szenvedélyét. Technikai értelemben nem feküdt le Janine-nel, gondolta, miközben a Discovery az ösvényen döcögött a tízperces út utolsó szakaszán, de ez csak amolyan Bill Clinton-féle védekezés volt. Az elmúlt néhány hétben azon kívül gyakorlatilag mindent csináltak. Csak épp ott, a konyhában nem volt másra idő, amíg Lourens könnyített magán. Elmosolyodott, aztán megrázta a fejét, hogy eloszlassa a sör okozta mámort.

– Bassza meg!

Ledobta az üres üveget a padlóra, felnyitotta a negyediket, kortyolt egyet, majd beletette az italtartóba. Tudta, mit akar a nő a lenyugvó nap arany fényében, egy takarón, amit valószínűleg épp ezért vitt magával. Amikor Lourens nem terepen dolgozott, gyakran az irodában töltötte az éjszakát, a kint lévő csapatokat figyelve. A jó ügyért harcolt az orrszarvú-orvvadászok ellen, és a felesége támogatta. Richard ingadozott a női test iránti állandóan jelen lévő vágya és az önutálat között. A brit hadseregben szolgált olyan katonákkal, akik megkapták a rettegett „Kedves John!” levelet, és akkoriban el sem tudta képzelni, miféle férfi az, aki ilyet tesz egy másik férfival. Most már tudta. Felhívta Janine-t, és azt mondta, hagyják abba ezt a kapcsolatot, mielőtt tovább bonyolódna, de most a nő ismét látni akarta.

– Elég – mondta hangosan, ahogy a Land Rover lámpáinak fénycsóvájában feltűnt Janine Isuzu bakkie-ja egy a folyómederből kitermelt homokbucka mellett. Richard leparkolt egy homokrakodó mögött. A SANParks bányászott itt homokot az útépítésekhez. Mindig nyáron, hogy minimalizálják a szezonális esők hatásait, de idén januárban olyan özönvíz szakadt a vidékre, hogy hidakat és utakat mosott el. A park útjai tönkrementek, és a N’waswitshaka még mindig sebesen hömpölygött, pedig az áradás már levonult. Az Isuzu vezetőoldali ajtaja kinyílt, és egy hosszú, mezítlábas láb lendült ki rajta.

Janine negyvenéves volt, kétgyerekes anya, és gyakorlatilag felőrölte Richard ellenállását, amikor meglátta abban a farmer forrónadrágban. Tudta, hogy mindennap fut és tornázik, részben azért is, hogy megszabaduljon a munka nélkül a házában, a személyzeti faluban töltött napok unalmától. Richard tudta, hogy marketingből vagy PR-ból, vagy valami hasonlóból diplomázott, de a pozitív diszkrimináció gyakorlatilag elzárta előle azokat a jövedelmező állásokat, amelyek régen nyitva álltak volna a fehér vadőrök feleségei előtt. Janine-nek valószínűleg szüksége lett volna valakire, aki megmondja neki, hogy még mindig szexi és kívánatos, ahogy az is volt – nagyon is.

Richard beletúrt izzadt, enyhén őszülő hajába. Egy pillanatra elgondolkodott a helyzetén. Gyakorlatilag az egész életét elszúrta. Persze a pszichológusok más helyekre, más emberekre, más időkre kenték a dolgot, azonban Richardban elég sok megmaradt a katonából ahhoz, hogy tudja, összeszedhette volna magát, többet tehetett volna. A családja szégyene volt és pocsék orvos. És bár tökéletesen tudta, hogy helytelen, most nem akart mást, csak lefeküdni ezzel a nővel. Kortyolt még egyet a sörből, visszatette az üveget a tartóba és kiszállt.

Janine mintha megnedvesítette volna az ajkát, miközben ringó csípővel elindult felé a homokon. Félresöpört egy festett szőke tincset az arcából. Richard nem rajongott a homokért, úgyhogy a gondolatai visszaröppentek az Isuzu motorháztetőjére.

– Richard… – állt meg egylépésnyire tőle a nő.

A férfi egyszer az életben megpróbálta rávenni magát, hogy helyesen cselekedjen.

– Janine…

– Ne. – A nő megtette az utolsó lépést, felemelte a kezét és rátette francia manikűrös mutatóujját az ajkára. Richard lehunyta a szemét. Tudta, hogy képtelen lesz helyesen cselekedni. Érezte a parfümje illatát, és érezte, hogy a teste megadja magát, elárulja őt. Miért harcoljon ellene? A nő akarja. Valószínűleg nem kapja meg Lourens-től, és az igazat megvallva a fickó egy arrogáns, faragatlan tuskó. – Ne mondj semmit, Richard – suttogta Janine –, csak hallgass meg.

Richard bólintott. Nem emelte fel a kezét. Lassan is haladhatnak.

– Richard, azóta kívánlak, amióta megláttalak, de…

A férfi szeme elkerekedett. De?

– Richard, ez nem helyes. Nem lehetek hűtlen Lourens-hez és…

A felbőgő motor hangjára mindketten megfordultak. Elléptek egymástól, és Richard úgy érezte, mintha leeresztett volna – szellemileg és fizikailag is. Felemelt kézzel beárnyékolta a szemét a közeledő Land Cruiser bakkie teteje fölé szerelt reflektorok vakító fénye ellen. A pickup platóján két zöld egyenruhás afrikai állt, a vállukra vetett R5-ös rohamkarabélyokkal. A bakkie feléjük száguldott, és Richard egy pillanatig azt hitte, a sofőr el akarja ütni őket. A jármű azonban pont előtte megállt, az ajtaja kinyílt, és Lourens van der Merwe szállt ki a volán mögül a maga százkilencven centiméter magasságával és kilencvenöt kilogramm súlyával. Richard két héttel korábban végezte el az éves rutin orvosi vizsgálatot. Csupa izom volt, nagyon kevés zsírral. És teljesen egészséges, ami most nem szólt Richard mellett. Megvetette a lábát.

– Hé, doki, mi a fene van már? Ötször próbáltam felhívni, de ki van kapcsolva. Nem kellene állandóan elérhetőnek lennie?

– De igen. Csak az akku…

Lourens egy legyintéssel félresöpörte a szabadkozást.

– Benéztem a házába, aztán felhívtam Helent. Ő mondta, hogy talán itt lehet. – Négy teljes másodpercig, egy pillanattal sem tovább ránézett a feleségére, és hatalmas kezei ökölbe szorultak a combja mellett. Aztán visszanézett Richardra.

Richard felkészült. A hadseregben, az ejtőernyős-kiképzés során „cséphadarózott” – bokszkesztyűben próbálta kiverni a szart is az egyik bajtársából, aki ugyanerre törekedett, míg csak a kiképző őrmester le nem állította őket. Az egésznek az volt a lényege, hogy megtanulják kontrollálni az agressziójukat. Bokszolt is egy kicsit az ezred színeiben. Most már persze öregebb és puhább volt, minden előny Lourens-nél volt súly, izomzat és fiatalság tekintetében. Viszont amit kapni fog, az jót fog tenni, a maga mazochista módján. Talán Lourens ütései enyhítik a bűntudatát, amit a felszarvazott férjjel szemben érzett.

– Az egyik emberem megsebesült. A járőr összefutott néhány mozambiki orvvadásszal. Orrszarvúakra mentek. Kettőt elkaptunk, és a harmadik nyomában vagyunk, de eltalálták az egyik emberemet. Golyót kapott a mellkasába egy AK-ból. Már elindult a helikopter, ami Nelspruitba fogja vinni. – Lourens felemelte a jobb keze mutatóujját, mintha pisztoly lenne, és Richard szívére szegezte. – És azt akarom, hogy maga is elkísérje.

Richard bólintott.

– Ott van a holmim a Discovery hátuljában.

– Akkor vegye ki. Velem jön. Később majd összeszedheti a kocsiját. – Lourens sarkon fordult és visszacsörtetett a pick-upjához. Benyúlt az ablakon, kivette a rádió mikrofonját, és afrikaans nyelven mondott valamit. Richard visszament az elsősegélyzsákjáért – egy régi katonai zsákért, és feldobta a Land Cruiser platójára. A legjobb esetben is csak alapszinten beszélt afrikaansul, noha annyit megértett, hogy Lourens a nemzeti park helikopterének pilótájával beszél. Aztán beült a bakkie kormánya mögé, és intett Richardnak, hogy ugorjon be mellé. Lourens ezután a feleségére nézett és odavetett neki még néhány szót. Richard úgy sejtette, azt jelenthetik, „Veled majd később számolunk.”

– Lourens… – kezdte Richard, de az afrikaaner egy gyors Y-fordulóval megfordította a kocsit és padlóig nyomta a négyliteres motor gázpedálját.

Lourens egyenesen maga elé meredt a vadonra leereszkedő sötétben.

– Ha nem az emberemről van szó, nem érdekel. A kopter az úton fogja felvenni. És hadd adjak egy tanácsot, doktor Richard Dunlop: tartsa életben az emberemet, különben mindenki megtudja, hogy nem lehetett elérni, amikor szükség lett volna magára.

Richard bólintott.

A Ten Minutesnél nem tudott volna leszállni a helikopter, ezért Lourens a közelben elhaladó aszfaltútra szervezte a találkozót. A helyet nappali fénnyel árasztották el a helikopter reflektorai. Hamar odaértek, nem maradt idő magyarázkodásra vagy bocsánatkérésre. A helikopter földet ért, Richard kikapta a zsákját a Cruiser hátuljából.

– Maga nem jön? – üvöltötte túl a helikopter motorjának a zúgását. A pilóta felmutatta a hüvelykujját, jelezve, hogy készen áll a felszállásra.

– Nem, nekem vissza kell mennem a központba. Később majd beszélünk. Mentse meg az emberemet.