Sötét szív

2.-2

Richard bólintott.

Beszállt a helikopterbe, és miközben a pilóta felemelte a gépet, becsatolta a biztonsági övét. Lenézett, és látta, hogy Lourens már el is indult a nem messze lévő Skukuza felé. Ahogy a pilóta, Andre bedöntötte a helikoptert, észrevette Janine bakkie-jának a fényszóróját a bokrok között. Richard böfögött egy sörszagút, mire a pilóta vigyorogva megrázta a fejét.

Repült már ezzel a géppel, az egyik állatorvos társaságában, aki orrszarvúakat kábított el. A park emberei passzív jeladókkal látták el az orrszarvúakat, hogy nyomon tudják követni őket, mivel az előző évben rekordszámban estek orvvadászok áldozatául a Krugerben. Orvosként Richard nem értette, hogyan hihetnek művelt, iskolázott emberek a hagyományos orvoslás babonáiban. Az orrszarvúakat a szarvuk miatt vadászták, és nem azért, hogy a hírhedt afrodiziákumot készítsék belőle, hanem lázcsillapítónak, sőt a legújabb őrület szerint a rák ellenszerének. A vadállatok testrészeinek illegális kereskedelme nagy üzlet volt, és az elkövetők egyre szervezettebbek és könyörtelenebbek lettek.

Richard a fejhallgatójában hallotta, hogy a pilóta közli a vadőrökkel, elindult az orvossal és négy perc múlva odaérnek.

– Renoster Kopjes közelében vannak – mondta Andre a fedélzeti rádión keresztül. – Ezek a rohadékok napról napra vakmerőbbek.

Richard megmarkolta a zsákját és rámeredt a kifakult, terepszínű szövetre. Vicces, gondolta, hogy a sugárhajtómű sivítása, az égő üzemanyag szaga és a zsákja színe ilyen hatással van rá. A bőre ragacsos lett, a hónalja alatt csorgott az izzadság. A szíve hevesen vert. Odalent megpillantott egy erős fényű kézi reflektort, amit le-fel kapcsolgattak, irányfénynek. Egy pillanatra meglátta a földön fekvő, meztelen felsőtestű fekete férfit és a vért, miközben a helikopter ereszkedett.

A leszállóreflektor fényében mozgásra lett figyelmes.

– Hé, oda nézzen!

A pilóta bólintott és beleszólt a rádióba.

– Mozgás előttem, száz méterre – közölte a vadőrök vezetőjével. – Egy ember, puskával. AK-nak tűnik, vége.

Richard ismerte ezt a dilemmát. A földön lévők közül néhányan azt várnák a pilótától, hogy kövesse a menekülőt, aki talán megsebezte a társukat. Viszont nekik elsősorban a sebesülttel kell törődniük.

A futó alak megbotlott és elesett, továbbra is az ereszkedő helikopter fénykörében. Hanyatt fordult és feléjük emelte a fegyverét. Richard ugyanakkor látta meg a torkolattüzet, mint a pilóta.

– Szent szar! – kiáltott fel Andre.

– Szálljon le! – vakkantotta Richard. – Az az ember haldoklik odalent. – Mellkassebről lévén szó ez nem is volt túlzás. A pilóta bólintott és kikapcsolta a reflektort.

Richard remélte, hogy a fiatal Andre a most már folyamatosan világító kézi reflektor fényében is le tudja tenni a gépet az útra. A reflektort tartó ember nagyon bátor volt, hiszen az orvvadász könnyedén célba vehette. Ugyanakkor valószínűbbnek tűnt, hogy a mozambiki teljes erőből menekül. Amikor a két talp egymás után földet ért, Richard lövéseket hallott a rotorok dübörgése közepette. A járőr néhány tagja üldözőbe vette az orvvadászt. Összeszorított szemmel űzte el a rémálmaiban felbukkanó halottak képét. Ne most, mondta nekik. Ne most.

– Doki… Doki! – öklözött a karjába Andre. – Gyerünk, ember, kiszállás! Járva hagyom a motort. Menjen, hozza be, doki!

Richard felnyitotta a szemét, bólintott és megmarkolta az ajtókeretet. Az egyik izzadt és poros arcú, véres egyenruhájú vadőr már kinyitotta az ajtót és felé intett. Richard felkapta a zsákját és kétrét görnyedve odarohant a sebesülthöz. Kicipzározott egy oldalzsebet, elővett egy doboz gumikesztyűt, és miközben a járőr parancsnoka elmondta, mi történt, felhúzott egy párat. Egy lövés, a golyó áthatolt a férfi mellkasán és a hátán távozott, s közben az AK-k lövedékeire jellemző módon átfordult.

A sebesült ránézésre a húszas évei közepén járhatott, kemény hasizmai jól kivehetően csillogtak, mintha fekete márványból faragták volna őket. Jó erőben volt. Szüksége is lesz rá. Richard lehámozta a sebről a nagy, átázott kötést. A férfi zihálva felnyögött, mire a bemeneti nyílásból habzó vér tört fel. Rohadt mellkasi seb.

A közelben kétszer eldördült egy puska. Richard ösztönösen a páciense fölé hajolt. Remegő kézzel kicipzárazta a táskáját. Gumikesztyűs ujjai csúsztak a vértől. Elővett egy ampullányi morfiumot és befecskendezte a férfi karjába. A fogával letépte a kötszer csomagolásának a végét, kirázta a zacskóból, és rásimította a vízhatlan gézt a sebre. A sebesült kilyukasztott tüdejének szívóereje rátapasztotta a kötszert a sebre és lezárta, de Richard tudta, a tüdőből tovább szivároghat a levegő a mellüregbe, és légmellet okozva perceken belül megölheti az áldozatot. A dobozból kivett még egy gumikesztyűt, a sebészollójával levágta az egyik ujját, majd kicsomagolt egy steril intravénás tűt és átszúrta a gumiujj hegyén. Átdöfte a tűt a kötésen, bele a férfi mellüregébe, és lehajtotta a fejét a rögtönzött szelephez. Hallotta a levegő sziszegését a tű végénél, azaz a tüdőből most már a mellkason kívülre távozott a levegő. Ezután hosszában felvágta a vadőr terepszínű ingének az ujját, és beszúrt egy kanült a vénájába.

Felugatott egy automata karabély, a háromlövéses sorozat nyomán levelek és gallyak hullottak Richardra és a páciensére. Richard a testével takarta a sebesült vadőrt.

– A rohadt életbe!

A vadőr, aki a helikopternél fogadta, a társai felé üvöltve viszonozta a lövéseket. Richard hallotta a helikopter motorhangjának változását. Odanézett, s látta, hogy a pilóta hevesen integet felé.

– Segítsenek feltenni! – üvöltötte Richard.

A hozzá legközelebb térdelő vadőr a vállára vetette FN karabélyát és odaugrott a sebesült lábához. Háromra felemelték, Richard a hóna alatt, a másik a bokájánál. A morfium ellenére a sebesült felsikoltott fájdalmában. Odavitték a helikopterhez és a hátsó ajtón betették a padlóra. Richard felmászott utána.

– Maguk rendben lesznek? – fordult a vadőr felé, túlkiabálva a zajt.

– Ja! Jön az erősítés, a vadorzó meg már menekül. Induljanak!

Richard bólintott és becsukta az ajtót. Andre felszállt, Richard pedig elhelyezkedett, hogy szemmel tarthassa a páciensét. Miközben felakasztotta az infúziót egy tűzoltó készülékre a falon, belerúgott valamibe. Egy pisztoly volt az. A sebesült oldalán megpillantotta az üres pisztolytáskát. Felvette a fegyvert és betette a zsákjába. Nem akarta, hogy elvesszen vagy ellopják a kórházban. Majd másnap beadja az irodába.

Talált egy fejhallgatót, és hallotta, amint a pilóta jelezte a nelspruiti kórháznak, hogy súlyos mellkasi sérülttel tartanak feléjük. A sebesült pislogva nézett fel rá. A szemében félelem csillogott. Richard megszorította a kezét, legalább annyira a saját, mint páciense megnyugtatása végett, és hogy csillapítsa a remegést. Vágyott egy italra, egy cigarettára, talán valami erősebbre is. Nem! – mondta magában. Azt nem!

Lehunyta a szemét és elkezdődött az éber rémálom. A lövöldözés, a vörös vér a fekete bőrön, a férfi sikolya, ahogy beemelték a kopterbe – visszahoztak mindent. Persze mindig is ott volt, ott ólálkodott a tudata sötét határain, azonban most elárasztotta. A holttestek felálltak és elindultak felé, azzal fenyegetve, hogy agyonnyomják. Olyan erősen szorította a sebesült vadőr kezét, hogy már attól félt, eltöri szerencsétlen csontjait. A másik kezével kitörölte a könnyet a szeméből.

– Minden rendben ott hátul, doki? – kérdezte Andre a fejhallgatóban. Richard lehunyt szemmel bólintott, hogy a fiatal pilóta ne vegye észre a könnyeit. – Hogy van az emberünk?

Richard kinyitotta a szemét és lenézett a vadőrre. Mosolyt erőltetett az arcára, a sebesült kedvéért.

– Nem tudom.

Ez elhallgattatta a pilótát. Alattuk a nemzeti park bozótjának sötétségét felváltották a Numbi kapun kívüli egyre terjeszkedő, nem hivatalos települések lámpáinak és főzőtüzeinek a fénypöttyei. Fenyőültetvények fölött suhantak el, aztán következtek a White-folyó erősebb fényei, végül pedig a tartományi főváros, a nemrégiben Mbombelának átkeresztelt Nelspruit is felbukkant.

– Tarts ki! – súgta Richard a páciensének… és magának.

A leszállópályánál traumateam várakozott, és miközben feltették a vadőrt a hordágyra, Richard beszámolt az állapotáról és a kezeléséről az orvosnak. Amikor eltolták a sebesültet, neki és a pilótának nem akadt más dolga, mint visszaülni a helikopterbe és felszállni. Visszarepültek a skukazai repülőtérre, ami régen nap mint nap fogadta a South African Airways járatait, de egy ideje már csak chartergépeket és a nemzeti park fel- és leszállásait szolgálta ki. Andre ezután kocsival visszavitte Richardot a Ten Minuteshez, a terepjárójához.

– Zűrös egy este, igaz, doki?

– Igen. – Elbúcsúzott a pilótától és visszahajtott a személyzeti faluba. Útközben lehúzta a tartóban hagyott felnyitott, állott sört. Érezte, sokat kell még innia, mielőtt el tudna aludni.

Furcsamód, amikor megérkezett az Impala Streeten álló háza elé, odabent égett a villany. A felhajtón egy kocsi állt – Janine bakkie-ja. Soha nem zárta be a bejárati ajtót – a személyzeti faluban megtehette –, úgyhogy a nő biztos bement.

– A francba!

Amikor kiszállt a Discoveryből és felmarkolta a zsákját, Janine kinyitotta a bejárati ajtót.

– Bocsáss meg… – indult fel felé.

– Mit keresel itt, Janine? – Aztán amikor a nő elfordította a fejét, meglátta a duzzanatot és a kezdődő véraláfutást a szeme mellett. – Lourens?

– Nem bántott, ha arra gondolsz. Soha nem ütött meg, de soha nem is láttam még olyannak, mint ma este. Csak azután jött haza, miután a kórházból szóltak neki, hogy az embere él és stabil az állapota. Jobban érdeklik az emberei, mint a családja.

– Mi történt? – túrt bele a hajába Richard.

– Beküldte a gyerekeket a szobájukba, aztán előhúzta a pisztolyát. Nem fogta rám, de nagyon féltem. Ki kellett jutnom a házból. Amikor kiszaladtam, megbotlottam, elestem és beütöttem a fejem a járdába. Richard… azt mondta, meg fog ölni téged. Megmondtam neki, hogy semmi sem történt, hogy mi nem… tudod. – A szeme elé emelte a kezét és sírva fakadt. Richard kézen fogta és bevezette a házba.

Lekapcsolta a villanyt és leültette Janine-t a kanapéra. Odament a hűtőhöz, rámeredt a csábítóan párás üvegű sörökre, aztán végül egy palack vizet vett ki. Töltött két pohárral, és az egyiket odavitte a nőnek.

– Van valaki, akinél elalhatsz… egy barát, egy rokon?

Janine a két kezébe fogta a párás poharat.

– Minden rokonom PE-ben lakik.

Port Elizabeth az ország másik végében volt. Richard rájött, hogy a személyzeti falu zárt világában hamarosan híre megy a történteknek. Az átkozott Helen valószínűleg már el is mondta a nők felének. Richard tudta, az lenne a legjobb, ha összeszedné kevéske holmiját, bedobná a Discoverybe és még éjjel lelépne. Nem először hagyna ott így egy munkát. De mi lesz Janine-nel?

– Nem hagyhatom itt a gyerekeket – mondta a nő. – És mindannyiunkat megölne, ha megpróbálnám elhozni őket. Mit csináljak?

– Várd ki a reggelt. Biztos vagyok benne, hogy le fog higgadni.

– Remélem, hogy igazad lesz, Richard. Itt maradhatok nálad?

Nem akarta, hogy ott maradjon a házában, viszont nem volt választása.

– A vendégszobában meg van vetve az ágy. – Janine bólintott. Richard elvette tőle a hűs poharat, miközben felállt, és akaratlanul is gyengéden megsimogatta a duzzanatot az arcán. – Erre meg hozok fagyasztott borsót.

Janine megfogta a kezét.

– Köszönöm. Annyira sajnálom ezt az egészet.

– Kettőn áll a vásár, meg ilyenek. – Gyengéden eleresztette a nő kezét. – Tudod, mit, engedek neked egy kád vizet és főzök egy teát, jó?

– Igazi barát vagy, tudod? Jobb lett volna, ha ennyiben is maradunk, de semmit nem bántam meg.

Richard bólintott. Megmutatta a nőnek a vendégszobát, aztán megnyitotta a fürdőkád csapját.

– A konyhában leszek.

Richard kiment a fürdőből a nappaliba. A zsákja ott hevert az asztalon, ahova letette. Kicipzárazta és kivette a vadőrpisztolyát. Hátrahúzta a szánt, és látta, hogy már csőre van töltve. Előreengedte a szánt és bedugta a fegyvert a derekához, az öve alá, majd kiment a kórházba.

Feltett melegedni egy kanna vizet, aztán visszament a nappaliba és széthúzta az első udvarára és az Impala Streetre néző ablakok előtti függönyt. Távolabb az úton megpillantotta egy jármű két fényszóróját, bár a típusát nem tudta kivenni. Aztán a lámpák kialudtak és a motor leállt – de a kocsi tovább gurult, el a második szomszéd háza előtt, hogy aztán a szomszédban lakó vadőr előtt álljon meg. Egy férfi szállt ki belőle, és bár az arca nem látszott a sötétben, az oldala mellett tartott AK–47 ívelt tárát semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Mégis, az orosz rohamkarabély valahogy túl hosszúnak tűnt. Mintha hangtompítót szereltek volna rá. Richard hallott róla, hogy az orvvadászok egyre fejlettebb fegyverekkel érkeznek, és maga Lourens mondta, miközben egy braai során iszogattak, hogy a vadőrök nemrég egy, az orosz különleges erők hangtompítós fegyverével felszerelkezett orvvadászt lőttek le.

Richard előhúzta a sebesült vadőr pisztolyát és visszament a fürdőszoba elé.

– Janine! – sziszegte. Nem kapott választ, és rájött, hogy a nő biztos nem hallja a vízcsobogástól. Ha rákopog, a végén még egy szál törülközőben jön ki. Ez pedig biztos átküldené Lourens-t a vörös vonalon, ha egyáltalán még az innenső oldalán volt.

– A francba, a francba, a francba! – káromkodott némán.

A pisztolyt lövésre készen tartva visszalopakodott a ház másik végébe és megállt az ablak mellett. A férfi már a kocsifelhajtón közeledett, előreszegezve a karabélyt.

Richard odalépett a bejárati ajtóhoz, és hátát a téglafalnak vetve résnyire kinyitotta. Kinézett a résen.

– Lourens! Beszéljük meg!

Látta a karabély csövét feljebb emelkedni, aztán meghallotta a hangtompítóból kirepülő lövedékek halk puffanásait. A faajtóból szilánkok záporoztak szerteszét, aztán az ólomdarabok lepattantak a konyhafalról.

– Lourens, ne csináld!

Richard kinézett a résen, és látta, hogy a férfi futva közeledik a füvön át, célzásra emelt fegyverrel.

– Richard? – kiáltotta Janine. A nappalit hirtelen félig megvilágította a kinyíló fürdőszobaajtón kiáradó fény.

– Vissza, vissza!

Az ablak darabokra tört. Richard fél térdre ereszkedett, megtámasztotta a csuklóját két felmeredő üvegdarab között, egy sima szakaszon, és leadott két lövést, szinte közvetlen közelről, a támadó mellkasára.

– Ne! – sikoltotta Janine.

Richard felállt, kilépett az üres ablakkereten, kilökve az utolsó üvegdarabokat a kertbe. A pisztolyt maga előtt tartotta. A férfi hason feküdt a füvön, a rohamkarabély félméternyire hevert tőle. Fekete bőrkesztyűt, fekete bőrdzsekit és farmert viselt. Lourens nem így öltözött.

Richard a lábával átfordította a fickót. Nem Lourens volt az.