A BÚZASZEM
Amikor lefelé jött a dűlőn, meglátta a sógornőjét az udvaron, éppen ruhát teregetett. A lépések zajára megfordult, szeme elé ernyőzött kézzel bámult rá.
– Nicsak, az Ilonka! Szerelmes atyám, az Ilonka! – és nagy, veres kezeivel ölelgette, tapogatta, befelé invitálta.
A szobában az a jól ismert szag fogadta, amelyet az orrában érzett, valahányszor az otthona járt az eszében. Savanykás, hűvös szag volt, hiába is szellőztetett volna, benn ült a falakban, a színes cihákban, még a szekrény tetején sorakozó dunsztosokban is. Nem lehetett megváltoztatni, mint ahogy Terkát sem, a sógornőjét, aki egyre lamentált.
– Szép, hogy egyszer már mink is eszedbe jutottunk. Álló esztendeig felénk se néztél. Bánod is te az édes testvérbátyádat. Azt se tudtuk, megvagy-e. – Rácsos tésztát szedett
