Tűzhely

Chapter 3

A KÖTÉNY

Vizet locsolt a tenyerébe, megnedvesítette arcát, haját. – Mehetünk – mondta és szekrényébe akasztotta munkaruháját.

– Hová rohansz? Máskor órákig vakarod a kormot a képedről – nevetett Soros és lógázó, hosszú léptekkel sietett végig a gyárudvaron.

– A Mutternak akarok venni valamit – magyarázta –, meg az asszonynak, Anyák napjára.

A társa bólintott. – Jó nagy kötényt végy az öregasszonynak, hadd kímélje a ruháját. Én is azt vettem egyszer, de annak van már vagy tíz esztendeje. Kék perkálkötő volt, anyám szidott is érte: „minek herdálod a drága pénzt?”

Megrázta a fejét, mintha vitatkozna valakivel. Ott állt előtte az anyja, hasán elállt a ropogós új kötény, a hajtás élesre vasalva ugrott előre. Milyen régen nem gondolt rá! Az arcára már alig emlékszik… Csak azt tudja, hogy szorosan hátrahúzott kis kontya volt s mélyen ülő szemei riadtak, mint egy egérnek, melyre minden sarokból seprűnyéllel csapnak le. A bőre meg akár egy agyonázott, gyűrött selyempapír. Sohasem volt az anyja fiatal?

Amikor magára próbálta a kötényt, azt mondta: Ha már nyöszörgött a zsebedben a pénz, mért nem öregasszonynak valót vettél? Menyecskék viselnek kék színűt, nem ilyen vén csontok.

A boltban, ahol a barátja válogatott, egyszer csak rábökött az egyik kötényre: ezt én veszem meg.

Cövek előretolta az állát, felrántotta a szemöldökét, mint aki kérdi: hát te kinek veszed?

A vállát vonogatta, nem felelt. Csak amikor már elfogyott talpuk alatt az aszfalt, s a hepehupás külvárosi utcákon váltogatták a lábukat, ahol a kövek között csenevész fűszálakat babrál a szél, csak akkor mondta: majd találok rá kuncsaftot. Akad elég öregasszony ebben a városban. Ha egyszer így fordult, hogy nem vehet az ember a saját anyjának. – Még morgott valamit, aztán azt is elharapta. Pipára gyújtott, tenyerével védte a gyufa lángját a széltől s erről megint az édesanyja jutott eszébe, ahogyan tuskótestével elébük állt, ha azzal zörgettek rá: van magának fia, Sorosné?

Nagyot szippantott a pipájából. – Ég már – mondta jó hangosan. – Most nem kéne az anyámnak elibünk állni – tette hozzá hirtelen, s Cövek, mintha elértette volna, rábólintott.

– S ilyenkor nem él – folytatta Soros majdnem szem­re­hányóan. – Esztendők múlnak el s az embernek alighogy eszibe jut… Aztán egyszerre azt gondolja: hát ehhez mit szólna az öregasszony?

Lekanyarodtak az útról, átvágtak a földeken, amely tele volt hosszú, fekete forradásokkal, az eső nyomaival. A veteményeskertek már zöldültek, hagymaszárak álltak vigyázzba, a saláták úgy guggoltak, mint bőszoknyás mamák a tűzhely előtt. Soros azt gondolta: ma már minden reá emlékeztet?

– A kolóniába megyek – nyújtott kezet a társának, mert valami furcsa nyugtalanság fűtötte.

– Ács mamához? – szólt utána Cövek s erre megállt.

– Ahhoz – dörmögte. – Asse tudom, mióta nem láttam. Nincs nekem időm ilyesmire – mondta majdnem haragosan, mert csak nem fog itt érzékenykedni! – Rendes asszony Ács mama. Nem nyögött, sápítozott, amikor megtaláltak nála a fáskamrában. Azt hitte szegény, egyszerű katonaszökevények vagyunk. Csak rázta a fejét, mintha ki akarná szórni belőle, amit látott. Akkor értette meg, mi történt, amikor a fia Kőbányán lebukott.

Benyúlt a gallérjába, mintha szorítaná valami. S úgy kopogott a konyhaajtón, hogy egy pillanatra belényilallt: hátha már nem is él az öregasszony? Mindig véznácska volt, az arca, mint egy aszalt körte, amelyről lefőtt a lé. S kezei, akár a gyökerek: inasok, bogosak… Negyvenhat nyarán látta utoljára: a küszöbön ült, amelyet kicsipkézett egy gránát, és melaszos kenyeret rágcsált. „Józsikám ingét eszem”, mondta és fakó szemét nyugtalanul emelte rá. „Enni mégis csak kell” biztatta magát és nagyot, szárazat nyelt, mint aki nem érzi már az étel ízét.

A kopogtatásra kinyílt az ajtó. Él, gondolta megkönnyebbülten, s maga sem érti, hogy történt, de a feje odabillent a süppedt vállára, orra beszívta az ismerős mamaszagot, amely hervadt leveleket, viseltes pamutholmit, csiperkegombát juttat az eszébe.

– Maga az, édes fiam? Igazán? – kérdi az öregasszony s tenyerével felemeli az állát, úgy néz rá vizsgálódva. – Aztán, hogy vetődött ide? Sz’ épp elég a munkájuk, most meg éppenséggel sok. Tudom én azt!

– Munkánk az van – hagyja rá s a csomagot gyűrögeti a zsebében, a papírt bontogatja. Azt hitte, könnyebb az ilyesmivel előhozakodni. Nem bízik eléggé a hangjában, ezért csak leteszi a kötényt, odébb pöcköli.

– Nekem hozta? – kérdi Ács mama és szétteregeti az asztalon.

– Magának… Egyszerre rám jött, hogy… Nekem nincs már anyám, magának meg nincs már fia. – Elhallgatott. Mindjárt megmondja azt is, ami idejövet motoszkált benne, csak leereszkedik arra a hokedlire, mert jó itt ülni a fényesre sikált lábasok alatt, a konyhaasztalra könyökölve, elnézni, hogy sürög az öregasszony, hogy kenegeti lúdtollal a palacsintasütőt, mert, úgy látszik, palacsintasütést szakított félbe a jövetele.

– Örökbe fogadom magát, Ács mama – mondja tréfásan, mert ha nem így mondaná, elcsúszna a hangja. – Anyám szegény mindig azon sopánkodott: ki fog engem eltartani öregségemre, ha veled valami baj történik? Hát ő nem várta meg, hogy eltartsam. Magát tartom el, hallja-e?

Ács mama hallja, mert megáll a keze a levegőben, a tűzhelyen felejti a palacsintasütőt, melyben haragosan pattog a zsír, de ő most nem nyúl érte. Egész kis füstbodor gomolyog mellette, azt sem bánja.

A konyha megtelik égett szaggal s még jó, hogy rá lehet fogni, ez kaparja a torkukat, nem más, gondolja Soros és sürgetően köhög Ács mamára.

– Mi ütött magába, édes fiam? – mondja az korholón, de mosolyféle húzza szét a szája szélét, a szeme meg elhomályosodik, mint az ablaküveg, ha rálehelnek. – Minek engem eltartani? Hisz dolgozok én a szövőműhelyben. Olyan normám van, hogy egy húszéves is megirigyelhetné.

– Ha majd nem tud dolgozni – ellenkezik Soros –, ha olyan öreg lesz, hogy…

– Nem öregszek én meg – vág szavába az öregasszony. – Akkor már rég meg kellett volna öregednem, mert az éveim megvannak hozzá. De mióta visszamentem a gyárba, mással vagyok elfoglalva. Eltartott volna engem Gizi is, a lányom, oszt ülhettem volna otthon, rághattam volna magam Jóskám után, meg mind után, akiket megöltek a bitangok. Azért mentem munkába, hogy felejtsek. Most meg már úgy tart engem a munka, olyan erősen, hogy megvénülni sem hagy. – Nevetett és Soros körbejártatta a szemét rajta, aszaltkörte képén, amely megtelt, kisimult homlokán, fürge vállán.

– Hát akkor… – mondta –, nyissunk ablakot, fiatalasszony.

A májusi levegő megkavarta a konyha levegőjét. – Újításom is van – mondta Ács mama. – Nem nagy dolog, de mégis tudjon róla, ha már örökbe akart fogadni.

Soros csak ült, a hokedlihez tapadva, a forró, édes palacsintát tömködte a szájába, amely gyerekkori vasárnapokat juttatott eszébe. – Fel sem próbálja a kötényt? – kérdezte elmenőben.

Az öregasszony maga elé kötötte. A hasán elállt a ropogós új kötény, a hajtás élesre vasalva ugrott előre. Mintha csak az édesanyját látná… Olyan egyforma volt a két kép, hogy le kellett hunynia a szemét… Most mindjárt meg fog szólalni, s ugyanazt hallja majd, amit tíz esztendeje: – „Minek herdálod a drága pénzt?”

– Ezer ilyen kartonkötény készül naponta a városban… – mondja Ács mama. – Jövőre meg már ezerötszáz! S öt év múlva, meglátja lelkem, öt év múlva túl leszünk a háromezren.

Soros megöleli az öregasszonyt, teli torokból fel­nevet:

– Nem ilyen kék színűt kellett volna magának vennem, maga ehhez túl fiatal. Piros illeti meg az ilyen asszonyt, becsületemre!

1949