Chapter 4
953 Words
– Kérem, itt lakik Orsovai Hanna?
– Itt.
– Tessék szólni neki, hogy egy ismerőse…
– Mi tetszik?
– Vele szeretnék beszélni.
– Én vagyok Orsovai Hanna.
– Ön? – A férfi szemöldöke a magasba ugrott. – Ön? Nem értem…
– Mit nem ért?
– Bocsánat… Nincs itt valami tévedés?
– Megtudhatnám végre, miről van szó?
A férfi lekapta a sapkáját, a térdéhez verte. – Én egy illetőt keresek. Azt mondta, Orsovai Hannának hívják.
– Rajtam kívül nincs más Orsovai Hanna. Ez nem olyan név, mint Kis Mari vagy Nagy Ilon.
– Hát nem…
– Ha valaki a nevemet használta, nyilván célja van vele.
– Csak utólag… az én kérésemre mondta meg a nevét.
– Vagyis az enyémet. Most már ragaszkodom hozzá… Jöjjön be. Nem fogok az előszobában tárgyalni. Tudni szeretném, mit jelent az „utólag”? Mi volt előtte?
A férfi habozva tett néhány lépést.
– Ez csak rám tartozik. Egyedül énrám.
– Nagyon téved. Ha valaki visszaél a nevemmel…
– Nem élt vissza.
– Jöjjön, kérem. Magának is érdeke, hogy tisztába jöjjön, mért vezettek félre.
A férfi megállt a szoba közepén. Fiatal ember volt, erős sasorral, sehogy se illett hozzá a tétova kék szem. Az álla is ellentmondott a szemének, cáfolta, perelt vele.
– Nem vezetett félre. Egyszerűen az történt…
– Mi történt?
– Már bánom, hogy elkezdtem… de úgy fejbe kólintott… Valósággal fejbe kólintott…
– …hogy becsapták. Ezt csak elismeri? Üljön le.
– Ne haragudjon, mérnökasszony.
– Mérnöknek mutatkozott be?
– A névjegytáblán olvastam, hogy mérnök, ő csak a nevét mondta meg.
– „Csak”…
– Fölösleges volt kérdeznem. Úgy egyeztünk meg, hogy semmit sem kérdezünk egymástól.
– Nagyon romantikus! – Hanna türelmes mosolya ingerültséget takart. – Iszik egy kis konyakot, és megmondja, kihez van szerencsém.
– Süle József vagyok. Préskezelő a Híradástechnikai Gyárban. – Felhajtotta a konyakot, biccentett. – Hiba volt őt faggatni, kérlelni. – Térde közé szorította összesodort svájci sapkáját. – Ha nem kérlelem, sose kerülök ilyen helyzetbe.
– Még egy pohárkával.
– Kezicsókolom… Azt hittem, ő nyit ajtót… Egészen megkeveredtem.
– Halljuk, mi történt. Tudnom kell róla.
– Én vagyok a hibás. Ha nyugton maradok, ahogy megegyeztünk… Ki tudta, hogy ez lesz belőle… – Tenyerével vízszintes vonalat húzott a levegőben. – Legjobb elboronálni.
– Arról beszéljen, hogy mi történt.
– Hát kérem…
– Nem élek vissza a bizalmával.
– Végtére nem olyan nagy eset. Pécsre utaztam… a vonaton ismerkedtem meg vele. Alig váltottunk néhány szót, máris… egyszóval… nehéz ezt így… egyszóval bezsongtam. Pedig nem szokásom. Az a hírem, hogy mélyhűtött szívem van. Igaz is… nem bírom a szériában gyártott nőket. Hanna egészen másmilyen volt.
– Én vagyok Hanna. Ezt már tisztáztuk.
– Bocsánat. De én sose úgy gondoltam rá, hogy „az a nő”.
– Folytassa kérem.
– Ő is… az ember ezt megérzi. – A tétova kék szemek a szerelem kifejezése körül tapogatóztak. Az erélyes áll visszaráncigálta őket.– Úgy ült ott, mintha parázson ülne. Nem mocorgott, de parázs volt a bőre alatt. Ilyen vékonyka! – Felnyújtotta a kisujját.
– Megismerkedtek. Aztán? – Hanna arcán kurta, tárgyilagos mosoly jelent meg. – A lényeget mondja.
– Akkora az egész nő… A tenyeremmel le tudnám csapni, mint egy lepkét. Ahogy elnéztem, fényes, csúszós dinnyemagok jutottak eszembe…
– Várjon csak… Kicsi és sovány.
– Pici és vékonyka – helyesbített Süle. – Madárcsontú, összeroppanna a fogam alatt, ahogy elnéztem.
– Tovább!
– Utánamentem a folyosóra, ő is Pécsre utazott, rokoni látogatásra. Én a mecseki beutalóval a zsebemben… Négyen egy szobában. „Nem fog menni, Jóska!” – mondtam magamban. Az erdő még nyirkos, sétára való, nem szerelemre. Álltunk egymás mellett, az oldalunk már összenőtt. Kibámultunk az ablakon, semmit se láttunk.
– Muszáj ilyen részletesen?
– A felit se mondtam el… De hát mégis megszólaltam. Hogy szálljunk le… Ment a bőröndjéért, épp lassított a vonat, ahogy megállott, ugrott is lefelé. Együtt töltöttük az éjszakát. Hajnalban, mikor elváltunk…
– A többit már tudom. Kérlelni kezdte, hogy árulja el a nevét. Erre ő… példátlan! Az én nevemben… a nevemben… tiszta Boccaccio-téma.
– Hogy tetszik mondani?
– Mindjárt rájövök, hogy ki volt. Sovány, alacsony…
– Vékonyka, pici – ismételte makacsul Süle. – Fényes, sötét konty. Ahhoz a pici termethez az a súlyos hajtömeg. Beborította a párnát.
Hanna felszisszent.
– Megvan! – Teletöltötte a poharakat. – Csak ő lehet! A konty majd agyonnyomja… Pipaszár lábak…
– Őzike lábak…
– Bajusz…
Süle felszegte a fejét. – Kis pihe a szája szegletén. Jól állt neki.
– Tehát ő az. Egy régi barátnőm… Megérdemelné, hogy…
– Azt ígérte… Meg tetszett ígérni… – A férfi kirántotta a zsebkendőjét, végigtapogatta a nyakát. – Én teljes bizalommal…
Hanna ivott egy kortyot, beleszagolt a pohárba.
– Tőle kaptam… – Az üvegre bökött. – Nyilván a tiszteletdíj. Hát nem figyelmes? – Száraz, szakadozott nevetés csúszott ki a száján. – Elboronáljuk, így mondta?
– Hogy hívják?
– Persze… magát ez érdekli. Nem ajánlom, hogy felkeresse.
– Hogy hívják?
– Férjes asszony. Kínosan érintené, ha beállítana hozzá. Leszállt magával egy közbeeső állomáson, nincs tovább. Bizonyára akadt több ilyen közbeeső állomás az életében.
– Megtudhatnám, hogy hívják?
– Kérem – mondta elutasító udvariassággal Hanna. – Wohlmayer Hugóné.
A férfi pár pillanatig hallgatott. Gondterhes ráncok gyűrődtek a homlokára. – Így gondoljak rá, hogy Wohlmayer Hugóné?? Wohl-ma-yer… – tagolta. – És Hugóné. – Megkaparta a hajatövét. – Orsovai Hanna, az pászolt rá. – Megint hallgatott.
– Akkor hát…
– Bocsánat, hogy háborgattam. És még egyszer kérem… ne tessék virblit csinálni. Ez nem egy közbeeső állomás volt.
– Nem csinálok virblit.
– Köszönöm, főmérnökasszony.
– No… azért ne nevezzen ki főmérnöknőnek!
Amikor Süle után becsukta az ajtót, tenyerét az orrához nyomta. A férfiszag ottmaradt a bőrén, elnyomta a kölni illatát. Hogy találta ki ezt a nevet? Hogy jutott eszébe? Ördög tudja! Most majd keresheti!
- Writer
