Chapter 3
917 Words
A festő megkérte Klárit, álljon modellt neki. Klári az orrát húzogatta, a vállát.
– Annyit ugrálok egész nap!
– Pihenni fogsz! – biztatta a festő.
– Leülsz szépen és…
– Mozdulni sem szabad? – vágott közbe Klári. – Nem bírok egy helyben ülni.
– Annyit mozogsz, amennyit akarsz.
– Mozgok én eleget az illatszerosztályon.
A festő abból az időből ismerte Klárit, amikor még guminadrágot hordott, és laposra szopta a hüvelykujját. – Eridj a fenébe! – mondta barátságosan.
– Holnap lenne egy fél órám.
– Ne fáraszd magad.
– Nem is ragaszkodik hozzám? Mindegy, hogy kit fest le? – kérdezte sértődötten Klári.
A festőnek egyáltalán nem volt mindegy. Épp ilyen szögletes, gólyalábú, keskeny lányra volt szüksége. A téma egyenesen követelte Klári érdes fiatalságát. „Szabálytalan tavasz”, gondolta, s örült, hogy ilyen jó címet talált. A téma megvan, a cím megvan, a modell megvan, most már csak hozzá kell látni.
– Ha csak egy félórád van, lemondok rólad – jelentette ki.
– Ne vacakoljon, Imre bácsi. Szóval… mikor, hol? Délelőtti műszakos vagyok. Kora délután már jöhetek.
– Nekem reggeli fényre van szükségem. Inkább várok jövő hétig. A délutáni fény, neeem… szó se lehet róla. – Haragosan legyintett. És ment motívumot keresni. Nyugtalanul járta a vidéket. Nyers és zabolátlan tájat képzelt el, térdig érő fűvel, zegzugos bokrokkal, melyek közül úgy nyúlik ki Klári, mintha ő is az ágakhoz tartozna. Végre talált egy domboldalt, nem egészen az volt, amit elképzelt, de jobb híján beérte vele.
– Ilyen toprongyos helyet választott? – csodálkozott Klári.
– Állj ahhoz a bokorhoz. Beljebb… még beljebb.
– Összetépem a ruhám.
– Veszünk újat.
– Mi az, hogy „veszünk”?
– Hajtsd vissza azt az ágat. Fordulj kicsit oldalra. Most jó? Ezek a fények… hm…
– Már nagyon szép zefírt lehet kapni negyven forintért. Magam megvarrom, az egész nem kerül többe…
Valahogy nem áll jól egymásnak Klári és a bokor, gondolta a festő. Épp azt a szeszélyes ifjúságát nyomja el az a sok tömör zöld. Meglágyítja a vonalait, elmossa a bolondos szegleteket. A harmadik vázlat után azt mondta: – Megpróbáljuk a folyóparton.
– Szabad megnézni? Hasonlítok már?
A festő feleletre sem méltatta, összetekerte a vásznat. – Holnap valamivel korábban… Érted megyek.
– Nincs a közelben eszpresszó? – kérdezte Klári. – Úgy ennék egy szardíniás szendvicset. Ehetek, amennyit akarok, egy dekát se hízok tőle.
Másnap a folyóparton telepedtek le. Ez az… A bádogszürke víz kiugrasztja Klári kontúrjait.
– Levágattam a hajam. Baj?
A háttér sima, csaknem színtelen. Abba robban bele a nyurga leánytest; a mozgalmas csípő, izgékony lábszár, hetyke váll, két ficánkoló kar, amely akkor is ficánkol, amikor nyugalmi állapotban van.
– A csoportvezető egészen bezsongott ettől a frizurától. Én persze fütyülök rá!
Ezt a ficánkolást, ezt az önfeledt játékosságot kell megfogni, gondolta a festő.
– Engem nagyon nehéz eltalálni – mondta Klári büszkén. – A fényképeim is mind rosszak. Hasonlítok már? Csak egy pillantást! Egyetlen pillantást…
– Maradj nyugton!
A festő letörölte a vásznat. Semmi harsány szín. A mozgásban van az a… Zsebkendőjét végighúzta az arcán.
– Izzad?
– Gyere a víz partjára. Még közelebb. Rúgd le a szandálod.
– A lábfejem is fog látszani? Ha tudom, belakkozom a körmöm. Tessék nekem szép hosszú körmöket festeni.
A festő gondterhes arccal nyomogatta a palettára a tubusokat.
– Kár, hogy nem vettem fel a gyöngyömet. Olyan klassz gyöngyöm van.
Ezzel az oldott kékkel lehet legjobban megközelíteni a mozgékonyságát… kékezüst… éppen csak átdereng rajta a kék, mint a halak pikkelyén. S egy leheletnyi viola. Ficánkoló hal. Hm…
– Mit akarsz azzal a gyönggyel?
– Utólag is oda lehet festeni. Nagyon mutatós. Kár, hogy nem a piros ruhát vettem fel. Princessz szabású, kiadja a formát.
Karcsú, síkos testű hal. Ott úszik a zöld homályban, s egyszer csak felficánkol, a magasba szökik.
Megvan! A festő nyikkanó hangot hallatott. A vízre bámult, a hosszúkás hullámokra. Mintha porrá tört üveg csilláma rezegne a hullámok mentén. Onnan hasít a magasba az az ezüstvillám! Csapkodó farka megvillan, szétfröccsentve a csillámokat. A láthatatlan hal felficánkolt, a festő füttyentett örömében. Ecsete egyre nagyobb lendülettel szántott a vásznon. Szabálytalan tavasz, húzott át a fején. Milyen régen birkózik vele. Klári… persze… Klári nélkül sohase bukkant volna rá. Klári eleven mozgása meg ez a záporozó zöld kellett hozzá, meg az az alig kék…
– Na… látom, hogy elkapott! Az orrán látom. Az ilyesmit megérzi az ember. Pedig engem irtó nehéz elkapni!
– Még itt vagy? – riadt fel a festő.
– S méghozzá mezítláb!
– Jó alak maga! – Klári felráncigálta a szandálját. – Be se jelenti, hogy készen vagyunk. Az oldalam kilyukad már a kíváncsiságtól. Készen vagyunk? Megnézhetem?
– Mindjárt.
– Mért mindjárt? Mit maszatol még rajta? Sikerült? Fogadni mernék, hogy sikerült!
Klári a festő mellé ugrott. Ránézett a képre. Aztán a festőre. Aztán megint a képre.
– De hisz ez egy… egy…
– Hal – mondta a festő, és elégedetten bólintott.
– Ezért kellett nekem itt ácsorogni, hogy halat csináljon belőlem?
– Ez nem te vagy.
– Még szép.
– Belőled csupán annyi van…
– Szóval mégis én vagyok? Mi közöm nekem egy halhoz?
A festő hálásan pislogott Klárira. – Elindítottál bennem valamit…
– S én még fel akartam venni a gyöngyömet!
A festő hüvelykujjával kent el egy foltot a hal csapkodó farkán. – Tőled kaptam az ihletet. Ez egy bonyolult folyamat. Hiába próbálnám megmagyarázni… Úgyse értenéd.
– Nincs is gyöngyöm. Csak azért mondtam…
– Halljuk!
– Csak azért. – Klári megrántotta a vállát. – Hiába magyaráznám, úgyse értené.
– Vegyek neked gyöngyöt?
– Inkább egy esőköpenyt… Tudja, ez olyan dolog, mint az az ihlet.
- Writer
