Chapter 5
1591 Words
Végre együtt ült a lánnyal.
Mióta Mendozából hazajött, folyton kereste. Az volt a baj, hogy nem tudta a családnevét, csak azt, hogy Kismarinak hívják. A fodrászszövetkezetben, ahol dolgozott, ő volt a Kismari, mert volt ott egy Nagymari meg egy Lómari. Elutazása előtt a Rózsakertben táncoltak. Tánc közben mondta meg: Argentínába viszünk motorvonatokat.
– Argentínába? – Kismari megállt a parkett közepén. Ott álltak összeölelkezve a sárga forgásban.
– Az Ezüst Nyilat visszük ki. – Tenyere átmelegedett a lány hátától. Mondani akart valamit, de csak az jutott eszébe: Jendrassik-motor.
Egy esztendőre szerződött, négy lett belőle. Négy év nagy idő! El is felejthette volna a lányt, hiszen alighogy megismerkedtek, már el is váltak. De mindvégig gondolt rá, és mindig úgy, hogy ehhez vajon mit szólna Kismari? Az is megfordult a fejében, hogy levelet ír neki, de abból semmi sem lett. Majd inkább elmondja. Mesél erről-arról, a lány belekérdez, ámuldozik, kerekre nyitja a szemét, kicsit bandzsít, ha nagyon figyel, de jól áll neki.
Hát most itt van. Most elkezdheti a mesélést. Szépen összerakosgatta magában, mi minden történt vele.
– Tizenötödmagammal Buenos Airesbe repültünk. Mendoza onnan ezerhatszáz kilométer. Felraktak minket egy holland szerelvényre, a jegy árában a koszt is benne volt. Jó helyre cseppentünk. Akkora hegyek! A Cordillerák! Annak a lábánál fekszik Mendoza. Csináltam egy csomó felvételt. – Az asztalra rakja a paksamétát.
Kismari átfutja a képeket.
– Lassabban… Ez itt az Inka-szikla. Ez meg itt… Látja ezeket a fákat? A virágjuk, mint a plüss!
– De rossz itt a fekete…
– Majd én főzök magának. Santosból hoztam kávét. Olyan kávét főzök… – Á, nem akarja lerohanni… Azt a csodálkozó mosolyt szeretné az arcára csalni, amelyet odakint őrzött róla.
– Ez ám a klassz vidék! Tele narancsfákkal.
– Aha…
Úgy látszik, nem érdekli a természet. Pedig úgy akarta elmondani a narancsfákat, hogy a levelek közt mintha villanykörték gyúlnának ki… Vagy inkább napot mondjon?
Kismari rákönyököl az Inka-sziklára. – Magáé a fényképezőgép? Igazán levehetne.
Mindig ilyen szőke volt? Ügy emlékezett rá, hogy puha barna haj birizgálta a homlokát. És ha nagyon figyelt, kicsit bandzsított. Most nem bandzsít.
– Mielőtt kimentem, arra figyelmeztettek: három dologtól óvakodj, Jani. Földrengéstől, forradalomtól, nőktől.
Végre! Végre mosolyog, ráemeli a szemét. Most már egyenesben van. Most már jönnek a kérdések csőstül, csak győzze felelettel.
– Forradalom… hát az annyi volt… alig múlt el hét anélkül.
Megint becsukódik Kismari arca. Abba kell hagyni a forradalmakat.
– Földrengés… Abból is kijutott. Mondtam már, bortermelő vidék Mendoza, roskad a szőlőtőkéktől. Sínre járó betontartályokban védik a bort a földrengéstől. Úgy képzelje, reng a föld, dübörög, a tartály meg gördül, egy csepp sem loccsan ki belőle.
Kismari a szája szélét nyalogatja. – Óriási!
Mire mondja, hogy óriási? Csinos lány, szó se róla.
– És a harmadik veszedelem, a nők?
– Hát… – Ha egyedül volt, Kismarival beszélgetett. Ez hűség? Akkor is egyedül volt, amikor ölelt valakit. Megérti vajon? Négy év nagy idő. – Egy kukkot sem tudtam spanyolul – sóhajtotta. – Fogtam egy spanyol lányt, az volt a szótáram, azt forgattam.
Muszáj megmondani. Ott is mindent elmondott neki. Most jön majd, hogy nem számított a szótárnő. Maga volt mellettem. Együtt jártuk az utcákat, mindent megmutogattam, elmagyaráztam.
– Jópofa maga! Hívja ide a pincért. Gusztust csinált nekem azzal a hogyis-híjják borral.
A lány tekintete az asztalok között futkos, belekapaszkodik egy arcba, elereszti, egy másikra szalad, majd vissza rá, mintha csak pihenni térne meg.
– Nehezen nyomtam le azt a négy esztendőt. – Azon töpreng, hogyan folytassa. Minden olyan szépen együtt volt benne. S most elkódorognak a gondolatai, erre-arra ráncigálják.
„Az a forróság… az inggel együtt a bőrömet is le akartam húzni.” „Zenés hely jobb lett volna. Tánc közben összeszokik a kezünk, a szemünk, a szavunk.” „A spanyol nép nem szeret dolgozni. Elnyúlnak a fák alatt, szieszta, szieszta. Már kora délután…” „Házat béreltünk a domboldalon. A kertben mandarinfák, földieper, szőlő.” „Nem ígért semmit Kismarinak. Ő maga sem tudta még, hogy így… ennyire… Elég dolga volt már lányokkal. De egyikkel sem beszélgetett, amikor magára maradt.”
– Nekünk az volt a dolgunk, hogy karbantartsuk a motorvonatokat. Eleinte úgy ment minden, mint a vihar! Aztán egyszerre csak berágódott a sebességváltó. Küszködtünk vele, majd belegebedtünk. Pont akkor történt…
A lány szája szöglete furcsán bemélyed, mintha elharapna valamit. Pedig csak mosolyba szorítja az ásítását.
Fáradt szegény. Nyolc órát álldogálni azokkal a vékony bokákkal… Vékonyak? Mindjárt megnézi. Mendozában két ujjával fogta át őket, s még maradt is egy kicsi rés. Éjszaka leheveredtek a kertben, zizegett a fű alattuk, sóhajtott, megtört, majd egészen elnémult… Később Mari térdére húzkodta a szoknyáját. – Aludj…
– Micsoda generálmotorokkal törtek be az észak-amerikaiak, a japánok! Mi meg hónapokig verekedtünk a sebességváltóval. Nem babra ment a játék! – A ventillátor zümmögése kíséri a hangját, a jól ismert kávéházi neszek, beszélgetésfoszlányok, edények csörömpölése, jövés-menés. – Amíg rájöttünk, hogy az elektromos vezérléssel van baj…
– Töltsön! Bírom ezt a kéknyelűt. Feldob egy kicsit.
– Álmos?
– Á! Ilyenkor kezdek éledni. Csak hát… Maga mindig ilyen komoly?
Tenyerével dörgöli frissen beretvált állát. Még a felét se mondta el annak, ami kikívánkozott belőle. A negyedét sem. A természet ugrott, a forradalmak ugrottak, most a munkája ugrik. Mert rosszul mondta el. Mert hatökör. Szakmai kifejezésekkel traktálja, ahelyett hogy markába gyűrné a kezét. „A lelkünket tettük ki, amíg rendbe raktuk a dolgokat.” Ennyi elég is.
Az jár a fejében, hogy amikor egyszer a könyvtárban a Puszták népét forgatta, azt mondta Teplák Sanyinak: az üzemek népét kéne már megírni. Sanyi legyintett: jó nekem a szerelem is. Egy jó minőségi szerelem…
Mari az asztalra könyököl, gyöngyházfényű körmét pattogtatja. – Ica már egy hónapja szólt nekem: láttam a Körúton azt a hosszú lakatost, akivel egész éjjel táncoltál a Rózsafában.
– Az én volnék?
– Hát ki más?
– Csakhogy én hajtóműszerelő vagyok. Ezt sem tudja?
– Maga meg nem tudja, hogy engem Hambalkónak hívnak – nevetett Mari. – Kvittek vagyunk. Kínáljon meg egy jó amerikai cigarettával.
– Szétosztottam a haverok között.
– Azért rám is gondolhatott volna.
– Gondoltam. – Másképp akarta mondani. Majd… majd a végén. Akkor rukkol ki vele, ha annyira figyel rá, hogy kicsit bandzsít. Most éppen a száját rúzsozza.
– Miről meséljek?
– Egyik vendégem férje futballcsatár. Tőle hallottam, hogy csuda filmeket játszanak kint. A nézők ájuldoznak, visítoznak.
– Buenos Airesben van egy moziutca. Minden házban egy mozi. Az ember szeme káprázik a fényektől. Nyüzsög a nép, csak lépésben lehet haladni.
– Karel esküszik, hogy annyi ott a dohány…
Tenyerét úgy borította a lány kezére, mintha pillangót csapna le a sapkájával.
– Mit lát egy futballista a világból? A pályát meg a kirakatokat. Mi mindenbe belekóstoltunk. – Beszélt, beszélt, az emlékek átzuhogtak rajta, szavai a lányhoz érve meglódulnak, futni kezdenek. Maga sem tudta, hogyan jutott el a bádog városrészig, de egyszerre ott járt a lemezekből összeütött bódék között, melynek lakóit földre terítette a napfénytől tüzesre hevített bádog. – Nemcsak égig érő házak vannak ott, dohánnyal bélelt palik, lokálok, ahol a parkett alól is fény tör elő.
Kismari az asztal alsó lapjába törölte rúzsos kisujját. – Szemináriumot tart itt nekem?
Tenyere alatt a Mari keze. Az érintésére nem felel. Úgy fekszik ott, mint egy tárgy. Mintha egy hamutartót szorongatna.
A szomszéd asztalnál fiatal pár hajolt össze, egymásba merült arcuk elszigetelte őket a világtól.
Mindjárt, biztatta magát, mindjárt megmondom… hogy ő meg én… mi ketten…
– A koszt… edzeni kellett hozzá a gyomrunkat. Az aszádó még hagyján! Nyárson sült marhahús reggel, délben, este. – Messziről hallja a hangját. Egy mondat gurul ide-oda a fejében, honnan szakadt le? „Nyakig boldogságban.” – Aztán kinkiresát ettünk. Olyan teknősbékaféle. A belső részét jó fűszeresen, hagymásan készítik el, és a saját páncéljában megsütik. – „Nyakig boldogságban”… Mindjárt… Mikorra tartogatja? – A kenyerük szép fehér.
Kismari a füléhez tartja az óráját. – Még csak fél tizenegy? Azt hittem, megállt az órám. Árulja el, mit hozott onnan?
– Semmit.
– No…Valamit csak hozott.
– Apróságokat.
– Egy apró kocsit?
Köhint, a torkát reszeli. – Vehettem volna. – Az örömtől rekedt be? – Hazahoztam a keresetemet. – Mire vár? Most itt a pillanat.
– Én a maga helyében… mibe kerül ott egy használt kocsi?
– Nem sokba. De nekem az a nem sok is másra kellett.
Kismari oldalra hajtja a fejét. Ez az a pillanat? Jó ég tudja!
– Lakást vettem, öröklakást.
– Mit csinált?
– Mondom…
– Becsszó?
– Rezeda utca ötvennégy. – Tenyere alatt megmozdul Kismari keze, ide-oda csusszan. Elkapja a hüvelykujját.
– Negyvenezret leszúrtam. Szoba, konyha, fürdőszoba. A konyha mellett étkezőfülke.
Kismari ujjai a keze fejére tapogatóznak. Jó puha tapintású a keze.
– Harmincezerbe került a berendezés. Kombinált szekrény, kinyitható rekamié, párnázott fotelek.
A térdén gyenge nyomást érez.
– Mosógépem is van.
– Nem tegeződtünk mi azelőtt?
A fejét rázza.
– Biztos? Úgy emlékszem, hogy amikor elment, azt mondta: magammal viszlek a szívemben.
– Ez egy sláger. Ilyet én sose mondanék. Én még azt is restellem megmondani… – Elakad, az öngyújtót babrálja.
– Mit restell?
Hallgat.
– Kitaláljam?
– Akit én szeretek, annak azt éreznie kell. Ha meg nem érzi, kár a szövegért.
Kismari egészen hozzáhajol. Meleg lehelete az arcát csiklandozza.
– Szervusz.
– Szervusz.
– Csak így szárazon?
– Fenékig ittuk a poharat.
– Te, Jani…
Vigyorog. Mitől feszül úgy az arcbőre, mintha timsóval húzná össze… Gusztusos lány… Persze hogy örül a lakásnak. Hiszen azt akarta, hogy örüljön.
– Mikor lesz a lakásavatás?
– Majd…
– Mikor majd? – Kismari szája kinyílik, nedvesen csillog a foga.
Az a feszülés enged az arcán. Bandzsít, állapítja meg. Így még sohasem bandzsított! Rágyújt, nagyot szippant. – Mért nem operáltatod meg a szemed? Manapság ez igazán egy semmi kis műtét.
- Writer
