Chapter 2
1518 Words
A lépcsőház lassan süllyedt alattuk. Az emeletek a mélybe ereszkedtek.
– De jó, hogy egyszerre jöttünk haza!
– Szívem…
– Mindig várni kell rád!
– Hát ne várj!
– Nem tudok egyedül vacsorázni. Lefeküdni sem tudok egyedül.
Csejdi jólesőn nevetett.
– Valld be, meg lennél sértve, ha nem strázsálnálak.
– Hozzászoktattál, hogy… na, mi az? Mi történt?
A villany hirtelen kialudt, a felvonó megállt. Csejdi felkattintotta az öngyújtóját. A csenevész lángocska imbolyogva közelített az üvegajtóhoz.
– A levegőben lógunk két emelet között. Ne rángasd az ajtót!
– Biztos, hogy két emelet között? Hátha ki lehet mászni.
Csejdi zsebre vágta az öngyújtóját. A sötétség bekapta őket. Tömör volt és áthatolhatatlan.
– Gondold azt, hogy a Szigeten ülünk egy padon.
– Friss vacsorát akartam főzni. Meddig tart egy ilyen áramszünet? Nyomd meg a vészcsengőt.
– Ha egyszer nincsen áram, a csengő sem szól. Gondold azt, hogy lecsaptunk egy pacira a Margitszigeten. Príma kis pad, messzire elkerüli az ívlámpák fénye.
– Ne hülyéskedj, Gazsikám. Annyi a dolgom, azt sem tudom, hol kezdjem.
– Mi lenne, ha beleélnéd magad, hogy fiatalok vagyunk, nemrég ismerkedtünk meg, majd felfaljuk egymást a szemünkkel, s épp kapóra jött ez a kis sötétség.
– Vilmát csak nyolcig lehet felhívni. Elkérem tőle a takarítónő címét.
Csejdi végigsimította a felesége karját. – Nagyon hátul álltál, amikor a fantáziát osztogatták.
– Az a te szerencséd. Azért jutott mindenre időm. Nyomkodd meg egy kicsit a karom. Feljebb… ott… ott…, a lapockámat is.
– Ide hallgass, Jolikám.
– Már megint mit kellene elképzelnem?
– Be vagyunk ide zárva. Használjuk ki az alkalmat, és beszélgessünk. – Csak miután kimondta, gondolta végig: milyen rég nem beszélgettek.
– Te, én dörömbölök!
– Nem akarsz beszélgetni?
– Micsoda ötleteid vannak! A házmester lekurblizhatná a liftet. Ilyen esetben kutya kötelessége utánanézni, hol akadt el a felvonó. Senki sem jár ezen a lépcsőn? Kivesztek a lakók?
– Igazán nem akarsz beszélgetni?
– Majd fenn a lakásban, vacsora közben. – Csejdiné kopogott, öklével verte az ablaküveget.
Valahol kinyílt egy ajtó, lépések csusszantak.
– Elakadt velünk a lift!
– Joli? Rögtön felismertelek a hangodról.
– Annus?
– Én vagyok.
Csejdiné zavartan köhécselt. – Nem akarlak fárasztani.
– Dehogyisnem! – mondta kedélyesen Csejdi. – Csak fáradjon. Zavarja le Ferkót a házmesterhez.
– Mindjárt előkerítem.
– Kár volt szólni neki – morogta Csejdiné. – Ha tudom, hogy ő az, inkább éjfélig itt kuksolok.
– Azt mondtad, annyi a dolgod…
– Akkor sem kérem meg Szórádnét. Csak egy kicsit kellett volna kieresztened a hangod, s Bodor már töri a nyakát.
– Nekem nem sürgős. Élvezem ezt az emeletközi állapotot. Igazi kikapcsolódás. Partner híján önmagammal beszélgetek.
– Én nem számítok?!
– Nagyon is számítsz. Azért beszélgetek magammal. – A sötétség meglágyította a hangját. Nocsak… gondolta, és cigarettára gyújtott.
Lentről öblösen hallóztak. A házmesterné kiáltozott: a férje csak kilenckor jön haza, ő nem bírja lekurblizni a liftet, erő kell ahhoz, férfierő.
– Semmi baj – kiáltott vissza Csejdi.
– Semmi baj, ismételte Joli, és leült a padra, helyet csinálva férjének. – Akkor hát… – Eszébe jutott, hogy Gazsi beszélgetni akar. Mégis, meddig tarthat egy áramszünet? Öt percig? Félóráig? Még tovább? Az a Bodor soha sincs otthon, amikor szükség van rá. – Tavasszal kifestetjük a lakást. Micsoda rumli lesz!
– Igen – mondta szórakozottan Csejdi.
– Csontszínűre szeretném. Igaz, hogy gyorsan piszkolódik…
Izzó kis pont döfte át a sötétséget.
– Figyelsz?
– Csontszínűre szeretnéd…
– De ha akarod…
– Mindegy. – Csejdi kigombolta a kabátját, letekerte a sált a nyakáról.
– Vigyázz, meghűlsz! Hideg ez az átkozott lift.
Csejdi azon töprengett, miről is akart beszélgetni. Annyi minden gyűlt fel benne az évek során, hogy hirtelenében nem tudta, mi az, amit csak most mondhat el, ebben az egymásrautaltságban, cinkos sötétségben.
– Amikor legénykoromban először vittelek el vacsorázni, a vacsorára szánt pénzt külön tettem.
– Gipszkötés! – vágott közbe Joli.
– Honnan tudod?
– Mihelyt megesküdtünk, elmondtad. Megrándult a bokád, ínszakadás, vagy mi… Egy ismerős orvos kezelt, nem fogadott el pénzt, csupán a gipszkötés árát kérte. Másnap akartad elvinni. De nekem olyan jó étvágyam volt, hogy te folyton azt számítgattad – s közben kivert az izzadság –, már a gipszkötést eszem. A meggyes rétesnél egy mag roppant a fogam alatt, úgy érezted, a gipsz csikorog a számban.
– Még így emlékszel?
– Tavaly szilveszterkor is elmondtad. Horáknak a könnye csorgott a nevetéstől.
Csejdi elszégyellte magát. Miért ráncigálta elő ezt a semmi emléket? Más mondanivalója nincsen?
– Remekül adtad elő. – Joli visszatekerte a sált a nyakára. – Százszor is meghallgatnám.
Előveszi Jolit. Nézd, kisanyám… És tovább? Hogyan folytassa? Mire hívja fel a figyelmét, mit közöljön vele? Mondatok húznak át a fején, elmúlt hónapok eseményei, nyugtalanul keresgél közöttük: mi volt az, ami kikívánkozott belőle?
Mindketten hallgatnak. Csejdi feszengve, Joli várakozóan.
– Hány perc telt el azóta? – töri meg a csendet Joli.
– Mióta?
– Mióta Bodorné felkiabált.
– Fogalmam sincs.
– Ugyan! Biztosan neked is úgy tűnik, mintha órák teltek volna el. Azt mondtad, valami fontosat akarsz mondani.
– Azt én nem mondtam. Csak beszélgetni szerettem volna.
– Tessék, beszélgessünk…
– Huszonhatodikán utazunk Galyatetőre.
– Fel van jegyezve a naptáromban.
Feljegyez, gondoskodik, ellát, örökös készenlétben áll, gondolta Csejdi. Kikészíti az ingemet, a zoknimat. Ahogy a szobába lépek, tálal. Agyonetet. Boldog, ha úgy jóllakat, hogy szódabikarbónát kell bevennem. Belelapoz a könyvbe, amit olvasok. Fejem alá igazítja a kispárnát.
– Még mindig nem válaszoltunk Imrének.
Megint hallgattak. Csejdi orrában érzi a pad erős, hideg bőrszagát. Arról kellene beszélni, hogy mintakészítő korában… nem, ez már lemez. Annyit kerekítette, csiszolta, azt se tudja már, mi az igazság. Talán arról beszél, hogy megszerette a zenét. Nem érti ugyan, de valahogy felkavarja, viszi magával. Olyasmiket hánt le róla, amiről nem is sejtette, hogy benne volt. Nehéz ezt megmagyarázni. Joli azt felelné: ez nekem magas!
Valaki lefelé csoszog a lépcsőn. Zseblámpájának fénye a kövön tapogatózik.
Joli sóhajt. Így elvesztegetni az időt! Ez a Gazsi is… partner kell neki. Mihez?
Ezerszer megbeszéltek már mindent. Mihez kell partner? Hogy újra elmondja, elavult a gépparkjuk, vagy hogy arról az ortopédfejű Giziről beszéljen, aki rávette, hogy a műszaki egyetem esti tagozatára iratkozzék. Olyan nagy dolog azt mondani valakinek: tanulj tovább! A dolog nehezebb részét mégiscsak ő vállalta. Ha ő nincs… Éjszakákat virrasztott vele, főzte a feketéket, tömte a kályhát, a tarkóját masszírozta. Jól van, diskuráljunk.
– Marika férjhez ment.
– Miféle Marika?
– Úgy élsz ebben a házban… Arra sem vagy kíváncsi… semmire. Arra sem, hogy miért nem bírom Szórádnét. Már régen észre kellett volna venned, hogy nem bírom. Azt várja, hogy előre köszönjek neki. Hát azt lesheti!
Csejdi meghökkenve fülel. Biztos, hogy máskor is mondott hasonlókat, de akkor élénk csókaszeme, aranyzománcos karja egyensúlyozták a szavait, kicsit el is takarták. Ebben a sötétben támasz nélkül jutott el hozzá minden szó, csupaszon és nevetségesen.
Joli gyanútlanul folytatta: – Miért köszönjek én előre? Először is…
– Hagyd abba, édes fiam.
– Először is te egy valaki vagy.
Csejdi szeme viszketni kezdett. A sötétség átvilágította Jolit, beléje hatolt. Az összeszokottság csontozata körül foltok homálylottak, egymásba mosódó, nyugtalanító foltok. „Fáradt. Neki is szabad fáradtnak lenni.” Úgy mentegette magában, mintha valaki ellenkezne vele. Melléje húzódott, átkarolta. Szövet. Vatelin. No persze… Mit várt? Nem süthet át a bőre a vatelinrétegen. Pulóver is van rajta. Melltartó. Azonkívül tizenöt éve házasok…
Jól jön majd az a kis pihenés. Meghozza a szavukat, melyet elnyűttek a mindennapok. A behavazott erdőben sétálnak, egy behavazott tájból puskázni lehet. Fanyarul elmosolyodott. Visszahúzta a kezét, amely nem felelt a Joli érintésére. Némák az ujjai, belül is néma. Azelőtt úgy nőttek a gondolatai, észrevétlenül, mint a haja vagy a körme. „Odanézz, szívem, úgy csillog a hó, mint a naftalin” – fogja majd mondani. Hol olvasta ezt? Sose jutna eszébe a hó meg a naftáim, így együtt.
– …különb házakhoz jártam én varrni, mint Szórádék: bankigazgatókhoz, ügyvédekhez, olyan úri házakhoz…
– „Úri ház.” Hol élsz te? Mi az, hogy úri? Monogram volt a gatyájukban?
Mit magyarázzon… Minek… Neki mondja el, hogy úgy csillog a hó, mint a naftalin? „Úri ház”. Egyszer csak véget ér az áramszünet. Vacsora, televízió, lefekvés. Kattan a kislámpa, mire leereszti az újságot, Joli már alszik. Azt se szerette benne… Azt se? S még mit nem? Zsebkendőjével megtapogatja a homlokát. Egyszóval azt sem, hogy… Másokat is elzsibbasztanak az alakoskodás évei? Mióta tart ez? Hol hibázták el? Jolinak az ölelés annyit jelentett, mint ellátni őt. „Csak neked legyen jó” mozdulattal viszonozta az ölelését, a kötelességteljesítés tudata fénylett az arcán, a jól végzett munka fáradtságától pihegett.
Joli torokfájós hangon kérdezett valamit, nem értette, nem is igen figyelt rá. Csend volt, zavaros, levegőtlen csend, a lélegzetük is elakadt benne. Mondatfoszlányokat hallottak, anélkül hogy kimondták volna őket.
Joli összefüggéstelen töprengésbe zavarodott, mintha eső érte volna a gondolatait, amitől színt eresztettek, összefolytak. Próbálta megérteni, voltaképpen mi történt. Beszélgettek… Tehet ő róla, hogy töviről hegyire ismerik egymást? „Mi újság, fiam?” Minden este beszámol neki.
– Majd csak összeütök valamit vacsorára. – Nem ezt akarta mondani. Most már mindegy. Holnap tisztítóba adja a zakóját…
Hirtelen kigyulladt a villany. A lift megindul. Hunyorogva néztek egymásra. Csejdi kinyitotta az előszobaajtót. Mit keres ebben a lakásban ezzel az asszonnyal?! Az órájára pillantott. Mindössze tíz percig tartott az áramszünet.
- Writer
