EGYEDÜL
– Halló! Zsófi! Itt Lívia. Nem ismerted meg a hangom? Gyere el hozzám, kérlek, nagyon kérlek. Igen, most, máris! Rám telepedett a magány, nem bírok kibújni alóla. Képtelen vagyok megmagyarázni. Le-fel járkálok az utcán, idegen minden, mintha eltévedtem volna. Sehol sem találom a helyem. Ismersz, nem vagyok nyavalygós, könnytelenül gyűröm le a szenvedésporciómat, tulajdonképpen most sem szenvedek. Csak… ezt a csak-ot nem tudom értelemmel követni. László halála után óraszámra itt ültek a barátai, megkönnyebbülten csuktam be utánuk az ajtót. Ne haragudj, hogy hangosan gondolkodom. Ijesztő ez a csend. Túl kell kiabálnom. A csendnek is vannak árnyalatai. Ez fellármázza a lelkiismeretemet: milyen hibát követtem el, mit nem vettem észre, amit észre kellett volna vennem.
csakNem tudsz el
