KÉZCSÓK
Gondosan leverték kabátjukról a havat, talpukkal ide-oda csusszantak a lábtörlőn, csak azután csengettek be. A szakácsnő kinyitotta az ajtót, tanácstalanul befelé pislogott, mint aki nem tudja, mitévő legyen. A két öreg ekkor már lehámozta magáról a kabátot, kendőt, az öregember tenyerével szárogatta a bajuszát, az asszony meg a csuporka vajat vette ki a kosarából, amely fehér vászondarabbal volt lekötve.
– A fiamnak hoztam, én magam köpültem.
– Vendégeink vannak – mondta elhárítón a szakácsnő, s már terelte is be őket a kisszobába. – Üljenek le, mindjárt szólok.
– Vendégeik vannak – ismételte az öreg. – Mondtam, hogy ma ne jöjjünk. Neked hiába beszél az ember.
– A vaj miatt… – mentegetőzött az öregasszony. – Hogy friss vajat egyenek.
A szakácsnő átment a szobán, nagy ezüsttá
