– Nekem volt már egy kislányom – mondja szűk torokkal.
– Aranyhajú gyönyörűség! – lelkendezik Maca, aki sohasem látta.
– Zabigyerekkel nem vett volna el Korbuly elvtárs – jegyzi meg Karola, félbetör egy cigarettát, szipkába nyomja. – Sokat bagózom. – Krákog, a torkát reszeli.
– A társadalom még tele van a múlt csökevényeivel…
– Bebüdösíted a szobát! – vág közbe Bözsike. – Szellőztethetek utánad.
Richterné körbejár egy üres konzervdobozzal. – A csontokat… Van itt egy kóbor kutya. Ronda korcs. Annak gyűjtöm.
Piri már messze jár, a házak elmaradoznak mögötte, az ég szürke, mint egy katonazubbony. Nem jövök többé – határozta el –, kinéznek maguk közül, a sárga irigység eszi őket, egy jó szót se kapok, kár volt elmondani a gyereket, amikor Ildikóval teherben voltam, senki sem tudott róla,
