– Zárd el a lemezjátszót. Ehhez a szöveghez Mozart Requiemje illenék.
– Panaszkodsz, hogy nincs mondanivalóm a számodra. Hát van. – Lenyomta az anyját egy székbe, oly közel hajolt hozzá, hogy szinte belélegezte bőrének hervadt illatát. – Minden ideköt. S azonkívül egy asszony.
– Még ez is! – sóhajtott anya. Szétterpesztett ujjakkal elfödte az arcát, kilépett a cipőjéből, lábfeje mozgott, mint gombostűvel átszúrt bogarak.
Miklós lefejti arcáról könnyektől nyirkos ujjait. Tétován hallgat. Hogyan folytassa? S miért kezdte el? Valóban olyan fontos Piri? Eltűnt, a címét se hagyta meg, egy lapot sem ír. Romhány. Bözsi néni. Egy kislány van hozzá kiadva. Ezen a nyomon elindulhat.
– Drágám… – tovább nem jut. Sajnálja anyját, ugyanakkor ingerültség fogja el, lenyeli, amit mondani akar, a lenyel
