Gipszszürke az ég, gipszszürke a levegő, ebben a rosszkedvű időben kár kinyitni a száját, a kutya se törődik vele. Piri bármilyen későn kecmergett haza, beszólt hozzá, ráhunyorgott, a sötétben is látta, hogy csippenti össze a fél szemét. Ezektől felfordulhat! Kollektíva! Mi az a kollektíva? Hat pár kéz, hat pár láb melózik együtt, s mihelyt fájrontot fújnak, megy mindegyik a maga útjára, nem érdekli, hová tart a másik.
Dobálja a téglákat, mintha azok tehetnének róla, hogy egyedül maradt, s ezentúl fénypofának kell lennie, hogy ne higgyék el, ami ha kiderül…
A válla elnehezedik, verejtékbajusz ül ki az orra alatt. Piri már megbökné: mi baj, tehénke?
Ebédre repetát kér, bánatában agyoneszi magát, a hasa kárpótlást követel mindazért, amire hiába vágyik. Eszik, fal, elmorzsolja Pirit, lenye
