Hetedik év

Fejezet 3

– Egy özvegy ácsmester megkért. Egész jó kiállású. Háza van Pentelén. A szekrénye dugig fehérneművel. Panofixbunda maradt az asszonytól. – Tálcára rakta az edényt, kíváncsian babrált a vajkéssel. – Nem megyek hozzá. Olyan ember kell nekem… – két reszketeg ránc jelent meg a homlokán, mintha egy gyerek hullámokat rajzolt volna egy papírlapra.

– Tégy mindent a mosogatóba. Milyen ember… Rágyújtsz? – Veszek neki egy pulóvert. Vagy inkább pénzt adok, becsúsztatom a táskájába. Tizennégy forintos órabér mellett…

– …olyan ember… – kis levegőt szippantott, mutatóujjával félrelapította az orrát – akit féltek. Ha valami baj érné, kitörne a frász.

Ennek nem adhat pénzt. Még gondoskodó szöveggel sem. Rendes nőnek látszik. Habár túl könnyen ment a dolog. „Május 1. utca 7.” „Hány órakor?” „Nyolc tájban.” Pont nyolckor a karosszékben ült, várakozó arccal, mint egy mozizsöllyében.

– Velem hogy állsz? Féltenél?

– Csak úgy a levegőbe kérdi. Tökmindegy magának, mit felelek.

A szigeten fújt a szél, megrázta a kopasz fákat, hasat duzzasztott a szoknyájába, kapkodva nyomta lefelé. Mit keres itt? Esze ágába se volt eljönni. Kétszer is mondta, hogy nem, s a lábai maguktól elindultak, még siettek is!

– Érzed? Mentolszagú a március.

Vágja a pántos cipő, azt érzi. Kéz alatt vette, harmincöt forintért.

– Oda nézz, hogy borzonganak az ágak dudorai!

– Akárcsak én. A dudoraimmal együtt.

– Fázol? – Megdörzsölte a hátát, zsebébe süllyesztette a kezét. – Most jobb?

– Az orromat is zsebre tehetné. – Hirtelen szembefordult. – Hogyan szúrt ki éppen engem? Látszik rajtam, hogy… – mozgott a nyaka, mintha megrágatlan falatot gyűrne le.

– Mi látszik rajtad?

Furcsa kis mosoly húzta szét a vonásait, grimasznak is beillett volna. – Semmi. – Maca megesküdött az anyja életére, ő nem mert Ildikó életére esküdni. De vigyáz. Álmában is vigyáz. Senkivel se haverkodik.

– Megyek haza. – Egyenként fejti le kezéről a rákulcsolódó ujjakat. – Köszi szépen.

– Elkísérlek.

– Maga csak szívja a mentolos micsodát, és nézze a topis fákat. Nekem mosni kell, varrni kell, megvarrni a mackómat.

– Veszünk egy új mackót. – Így többes számban. A többes szám együvé tartozást jelent.

– Szia.

– Bélelt kesztyűt is veszünk. Hová szaladsz?

*

*Itt lesem az ablakból, mikor bukkan fel a kontya, amely kiveti magából a hajtűket, a vállára zuhan. Erről nem volt szó, hogy folyton arra gondoljak, nem gondolok rá. Munka közben is itt mocorog az agyamban. Nincs még belakva a város, csak élnek benne. Csupa átmenet, ideiglenesség. Azt sem tudom, ki kicsoda, honnan repítették ide, barátkozni akar-e vagy megfigyel. Ide kutyát sem szabad hozni. Se kutyát, se gyereket. Fickó a cipőmön aludt, a sevrón keresztül éreztem meleg testét, ez a kutyameleg a lábamtól indult el, a derekamig kúszott, egész nap kísért. Ha öt percen belül nem jön, elmegyek hazulról. Sajnálom. Idegesítők ezek a „már nem érdemes semmibe kezdeni” félórák. Milyen jogon rabolja el az időmet? Éjszaka tör rám a szorongás, nyugtató helyett Piri. Akad itt bőven Piri-féle. Majd körülnéz. És elkéri anyától a zenélőórát, legyen vele valami otthonra emlékeztető, amely visszabongja a diákéveit. Apa olajportréja becsomagolva a szekrény alján. Nem meri kiakasztani. Magabiztos, erélyes arca azt szuggerálná, hogy védje magát a hatalmak és intézmények félelmes anonimitása ellen… Hány óra? az ellen, hogy minden tévedést és bűnt, igenis, bűnt, azzal próbálnak igazolni, hogy elkerülhetetlenek, történelmileg szükségesek. Van még a sligovicából? Felhajt egy pohárkával, fülel. Megismeri a lépteit. Mit képzelsz, fiam, azt fogja neki mondani. Még egy slukkot. Ha apa élne… időben halt meg szegény. Ezerkilencszázötvenkettőben visszájára fordult az ő erkölcsi rendje. Amikor az apja foglalkozása rovatba beírom, hogy kúriai tanácselnök, a megkönnyebbülés és mentegetődzés keverékével biggyesztem mellé, méghozzá csupa nagybetűvel: meghalt. De az árnyéka rám telepszik, arra kényszerít, hogy örökösen bizonyítsak. Baróthy múlt héten bukott le, valami szabotázst emlegetnek. Az ő kádere vagyok. Mi az, hogy káder? Együtt dolgoztunk, szemöldökrándulásából is értettem, mit, hogyan. „Volt tudomásod arról, hogy püspök a nagybátyja?” „Nem beszélt a nagybátyjáról. A munkájáról beszélt.” „Ő hozott téged ide.” „Én kértem rá. Izgalmas feladat kukoricaföldeket téglával bevetni.” Csak félig volt igaz, amit mondott. Az ismerős utcákon Erika emlékébe ütközött, rákiáltottak, magukkal ráncigálták. És anya agyonvigasztalta. Zsarnoki szeretettel sózta a sebeit. „Örülj, hogy megszabadultál tőle!” Nincs egyéb baja, még örüljön is! Úgy hírlett, itt nem számít anyakönyvi kivonat, emberek kellenek ide, akik hősiesen… Utálja ezt a szót. Püffedt. Elég ennyi: jól végzik a dolgukat. Mi van Pirivel? Mindig úgy lép be az ajtón, mintha ellenkezne valakivel, s az a valaki hátulról betaszítaná. De mihelyt bent van, engedelmesen a lábához kuporodik, Fickó-módra. Ugyanaz a kutyameleg, ugyanaz a gazdát szolgáló szempár. Ez ő! Nem siet elébe. Csengessen, várjon. Türelmetlenül, bosszúsan, hát ez mi?! Törje a fejét. Röviden szól a csengő. Épp csak nyikkan. Feltápászkodik, leveti a zakóját, a szék karfájára akasztja. Majd a második csengetésre… Nincs második csengetés. Hosszú, üres csend. Visszafordult? Amilyen vagány, éppolyan érzékeny. Na, bújj be!

apja foglalkozása meghalt. – Elkéstem… – Piri lógó karokkal áll a küszöbön, valahogy minden lóg rajta. Mintha egy számmal nagyobb lenne a ruhája, pedig ezt viselte a múlt héten is, akkor pont jó volt, szépen kiadta az alakját.

– Nem bírom a pontatlanságot.

– Egy órával később ölelsz meg.

– Talán meg se ölellek.

– Elpucoljak?

– Hol voltál? – Mi köze hozzá, hogy hol volt. A saját életét éli. Órabéres mindennapok, barakklakás, műselyem álmok. Szeretkezés a mérnök úrral. Amikor az épp ráér.

– A postán voltam. – Leül, megnyálazza a harisnyáján lefutó szemeket. – Soká kellett várni. Romhányt hívtam, a Népboltot. Amíg átszalajtottak Bözsi néniért, legalább tíz perc. Amíg odamászott, megint tíz perc. Bözsi néni nem tud telefonálni. Ordít, mindent kétszer mond.

Csak udvariasságból kérdi, mi dolga azzal a Bözsi nénivel. Közben az jár az eszében, hogy hónapok óta bele se nézett egy könyvbe, átfutja az újságokat, kész. Zenét csak takarítás közben hallgat, itt nincs takarítónő, mindenki be a termelőmunkába, vasárnaponként anya a nyakára telepszik, olvasás helyett beszámoló, különben megindul a panaszáradat, sose beszélgetsz velem, én már nem számítok. Hát mesél, és anya az iránt is érdeklődik, ami nem érdekli, csak hogy minél tovább magánál tartsa. Jó lenne elővenni Stendhalt, addig olvasni, amíg leragad a szeme, mi a fenét Bözsi nénizik, Piri amúgy is ledobja a szoknyáját, szóval interurbán telefon, szívesen megfizeti.