Fejezet 2
1005 Words
HETEDIK ÉV
– Milyen sovány a mérnök úr! – Most is mérnök urazta, hogy a két combja közt ringott, s melle szétlapult a kemény bordái alatt. Mi ütött belé, hogy a lakására hívta? Mindössze kétszer beszélgettek; nem is beszélgetés volt, csak olyan muszáj duma, hogy mért talicskázik védőkorlát nélkül azon a keskeny pallón, meg hogy kösse be a fejét, csupa mészpor, de nem nézett a hajára, a levegőbe nézett, mint akinek már máson jár az esze, ő meg ment tovább, abban az átok lapos sarkú cipőben, úgy jár benne, mint egy kacsa, megszokta a magas sarkú cipőket, de hát itt a gerendák között meg a ragadós löszben, s különben is…Hajába kapaszkodott a férfinak, nem mert az arcához nyúlni, pedig vágyott rá, hogy tenyerébe fogja, ráhajoljon, de az arc nem az övé, hiába lélegzi be a leheletét, hisz ez nem is lehelet, ez a felgyorsuló lihegés, ennek nincs köze az arcához, jó, hát nincs köze, mit akarok… Utána elszívok egy cigit, magamra kapdosom a ruhámat, s próbálok úgy besurranni a szobába, hogy fel ne ébredjenek a többiek, mert akkor morognak, a francba küldenek, Bodáné ránéz azzal a szomorú, csipás szemével, jaj, azt nem bírja, arról anya jut eszébe, éppily vörössel beszegett szeme volt, s amikor ajtót mutatott neki, mintha vörös könnyek csurogtak volna a képén, néha álmában beles az ablakon, ott ül egy sámlin anya lábánál, fejét a barchentszagú melegbe fúrja. Ennek itt jó dohányszaga van, egy éve már, hogy senkivel… Pedig nehezen kaparja össze a pénzt, Ildikóért hat pirosat kell leszúrni minden hónapban, s a sok vonatköltség, mindig visz valamit: mackónadrágot, tejcsokoládét, kisautót.
A mérnök keze lecsúszik a melléről, odébb húzódik, szuszog. Most kéne végigsimítani az arcán. Már megint az arca! Hülye vagy Piri, szívd el a cigarettát, és indíts!
– Hová mégy?
– Messze lakom, a D épületben.
– Majd hazakísérlek. – Megfogta a kezét. Ujjai megbújtak a tenyerében, a csúnya, göbös ujjai, tele fagydaganatokkal.
– Ne tessék…
– Tessékezel? Ne hülyéskedj! Magadban hogy szólítsz?
– Mérnök úrnak.
A férfi nevet, bosszús kis horkanással. Szeméhez emeli göbös ujjait. – Viszket? – És ráfúj. – Most jobb? Miklósnak szólíts. És menj el a rendelőbe.
– Miklós!
– Mit adjak neked?
– Fújjon még!
– Végy egy pár meleg kesztyűt.
– Egy búcsúfújást!
– Máskor is eljössz?
– Nem! – mondja kurtán.
A férfi lelógatja az ágyról a lábát. – Szombat este… Akkor ráérek.
– Nem!
– Hová rúgtam a papucsom? Letusolok. Tíz perc. – Fél karjával magához húzza. – Fürödj te előbb.
Meg se kérdi, mért nem jön máskor. Az előbb még azt kívánta, ne kérdezzen semmit, csak feküdjenek szép csendben, ne is érjenek egymáshoz, mint akik tudják, itt vagy nekem, megvagy nekem. Fenét van meg! Arra a húsz percre, amíg a hasán hintáztatja.
– Azért nem jövök szombaton és soha többé… azért… megmossam a hátát?
– Mért nem jössz?
– Hogy magába essek? Semmi kedvem búsulni.
– Mért búsulnál? – A fürdőszobába tuszkolja, frottírtörülközőt nyom a kezébe, megereszti a csapokat.
A víz zubogásán keresztül hallja a saját unszoló, duruzsoló hangját, a múltból bukkan fel, s rögtön elmerül, mint a tenyeréből kisikló szappan. Elnyúlik a kádban, a gondolatai is elnyúlnak. Nyakig ér a víz, nem kell részletekben mosdani, előbb az altestét egy habselyem bugyiból hasított ronggyal, vizet melegíteni a lábainak, nadrágba bújni, s úgy ki a mosdóhoz, ahol már sorban állnak a savanyú szagú, álmos asszonyok. Gyerekkorában teknőben fürdött, de előbb mama… Szombat este, amikor hazavárta apát, akinek arca zúzmarás volt a szőrtől.
Minden olyan hosszú ezen a mérnökön, mintha lécekből tákolták volna össze. Egyedül kószál a Duna-parton, a lomha folyót nézi, melyen nincs semmi látnivaló, ő meg csak nézi azzal a kék szemével. Kék a szeme? Annak a srácnak, akivel először… tizenöt éves sem volt. Csak arra emlékszik, hogy almák gurultak szanaszét a földön, felkapott egy almát, azt harapdálta kínjában, és a fölötte úszó szemekbe bámult, zománckékek voltak, mint a bilije.
– Kész vagy?
A szobában a vetetlen ágy bizalmas horpadásai. Szeretné belefúrni a fejét. Ne vacakolj, Piri. Tényleg beleestél? Vedd elő a jobbik eszed. Egy ilyen finom pacák… Monogram van a gatyájában. Monogramos gatyákkal már volt dolgom, a legkövetelődzőbbekkel De ez úgy bánt velem… Nem kell úgy meghatódni. Rudi is így kezdte. Karjába tetoválta a nevemet, koszorút rendelt anyának, a könyökömet fogta a sírnál. Mind a velős csontot a kenyeremre rázta, késhegynyit se hagyott magának. S egy napon lelépett. Hogy vidékre helyezték. Se cím, se semmi. Én meg, mint akit leütöttek. Mert egy szó sem volt igaz. Járt hozzám egy pasi, haraptam, martam, azt hitte, szenvedélyből, pedig bosszút álltam rajta, amiért Rudi…
– Tégy fel teavizet. – A mérnök csontos keze a vállán. Ha rányomná a fülét, hozzádörzsölné? Valami olyat kéne csinálni, amit még sose csinált, ami magától jön s csak neki szól.
– Maradjak?
– El akarsz menni?
– Mit zavargáljak?
– Megreggelizünk. Járunk egyet.
– Mért ilyen jó hozzám?
– Fogalmam sincs. – Morgó nevetés. – Jó vagyok? – Nyugtalanság fogta el. Mit akar ettől a kis izétől? Amit akart, megkapta. Bármikor beletemetkezhet dombos, meleg testébe. Jössz? Rendben. Nem jössz? Úgy is jó. Nincs tépelődés, vágyódás, rábeszélő sóhaj.
A sárga lenvászon abrosszal terít, Lengyelországból hozta, hogy maradt nála? Erika mindent összecsomagolt, az íróasztallámpáját is elvitte, a magnóját is, elszántan rakta tele a ládákat, koffereket, ő meg fürkészve bámult az arcába, mintha a személyazonosságát akarná megállapítani. Amíg a válóper felé botorkáltak, eljutottak a kölcsönös beismerésig, fehér foltos belső tájak nyíltak ki, s ez annyira feldúlta őket, hogy egymást kezdték vádolni, kimerülten kapartak elő elsüllyedt sérelmeket, rejtőző indulatokat. A megsűrűsödött levegő rájuk feküdt, hangjuk hegyesen tört ki alóla.
– Tessék, vaj, méz, sonka. Főzök tojást.
– Maga nős?
– Ha nős volnék, nem lennél itt.
Piri nagyot harapott a vajas kenyérből. – Boldogtalan?
– Nem tudok róla. Egyél sonkát.
– Szerelmes? S valami zűr van?
– Magadról beszélj. Hogy kerültél ide?
– Gondoltam… sok mindenre gondoltam. Arra is, hogy itt majd férjhez megyek.
– És találtál valakit? – Persze hogy talált. Ezzel a fogsorral. Alig fér a szájába. Ezzel a marokba kéredzkedő rengeteg hajjal. Nem lehet ráfogni, hogy szép. De muszáj figyelni rá.
- Writer
