S mindent felcsíp, amit hall, válogatás nélkül, mindent hazacipel, felhasznál, mint öregasszonyok az üres dobozokat, selyempapírost, színes pamutmaradékot.
Jaj, de nagyon ismeri!
De nagyon övé volt a szúnyogszigeti Sárika, aki magába szívta a nyár minden ízét, mézét, fényét, s olyan volt, mint egy kis madár – erőszakos kis madár! Rögtön birtokba vette az erdőt, megszállta a fákat, s egyszerre minden megtelt vele, visszhangzott tőle, kopácsolt, mint egy harkály, csivogott, mint egy cinke.
Cinke…
Sárika már észrevenné, hogy mosolyog, megérezné, hogy mire gondol, rárepülne a nyakára, fojtogatná, hogy kapkodni kéne a fejét.
A tükörbeli Sárika semmit sem vesz észre. Azzal az idegen arccal van elfoglalva, akit a tükörben felfedezett. Ismerkedik vele, figyeli, fürkészi, talán faggatja is. Ne
