– Csinálj valamit… rendezd úgy, hogy értem jöhess. Akkor megvigasztalódnék. Most csak azért nem bőgök, mert rögtön bedagad a szemem. – Arcára szorítja Feri kezét. – Ha tudom, hogy értem jössz… annyi örömöm se legyen egy ilyen fárasztó nap után? Szóval, várlak. Szépen meglépek tőlük. Azt fogom mondani… bízd csak rám!
Még visszafut az ajtóból. – Azt is mondtad, hogy stréber vagyok! Hazafelé, a sötét sétányon majd felelősségre vonlak! Nem fogsz nekem andalogni! – És gyorsan szájon csókolja.
A margitszigeti étterem már zsúfolt volt, amikor Feri belépett. Kétszer is elsétált az asztalok között, várva, hogy Sárika elé toppanjon, karon ragadja, sodorja kifelé.
Pont nyolc. Nyolcra beszélték meg. Tekintete végigpásztázott a termen.
– Nincs üres asztalunk – mondta sajnálkozva egy pincér. – Szomb
