Ő meg a kanalas orvosság ízét érezte a szájában, amit gyerekkorában szedett, amikor vörhennyel feküdt a kórházban. De akkor befogta az orrát, úgy nyelte le, s utána langyos tejet kapott.
– Mit csinál az a gazember? Rendes fiú, csak persze… – Krantzné jelentőségteljes szünetet tartott. – Lakni kell, enni kell, satöbbi. A satöbbi kerül a legtöbbe. Már úgy értem… – Krantzné orrhangon beszélt, a mondatok végét felcsapta, s fürkészően nézett Sárikára, aki eltolta magától a konyakot.
– Azt hiszem, nem szeretem.
– Azt hiszi? Ennivaló! Ezt terjeszteni fogom. „Azt hiszem, nem szeretem a konyakot.” Édes! Főzzek feketét?
– Ne tessék… Én csak azért jöttem, ha lenne valami nekem való… valami egészen egyszerű és praktikus… de nem sürgős… egyáltalán nem sürgős. – Sárika szeretett volna már kint lenni
