– Mit köszönsz?
– Hát hogy nem tetszik lebeszélni Ferit. Mert senkire sem hallgat, csak az édesanyjára. Folyton csak a mamát emlegeti. A mama így, a mama úgy…
– Ne bolondozz már! – A mama elégedetten hunyorgott. – Majd éppen énrólam beszéltek. – Ritkás pillája alatt megcsillant a szeme.
– Tán el se hiszi? – Feri mosolygott. De úgy, mintha nem lenne egészen biztos benne, hogy csakugyan mosolyog-e. – Szeretem Sárikát – mondta hirtelen, átugorva azokat a láncszemeket, amelyeket gondolatban összefűzött, hogy idáig eljusson.
– Tudtam én, csak rád kellett nézni… Úgy olvasok én az arcodban… előttem hiába titkolóznál.
A mama egyik kezéből a másikba tette át a kesztyűjét, kihúzott egy hajtűt a hajából, máshová tűzte be. Valami nyugtalanság fogta el, melyről nem tudta eldönteni, jó-e vagy rossz
