Hallja a Feri hangját, pedig nem beszél hangosan: „Mamuskám, úgy nézze meg Sárikát…”
És mama közbevág: „Jól van.” – S lesimítja a blúzát, megigazítja a brosstűt benne.
– Itt vagyok – lép elő Sárika, és érzi, hegy előbb köszönnie kellett volna. Az ember köszön, mindenesetre köszön. Zavarában hunyorog, mintha nap sütne a szemébe. Nevetséges, mondja magában. Legalább ölelné meg Feri. Minek az a sok magyarázkodás? Ő bizony megöleli. Lesz, ami lesz.
– Kézit csókolom. – És megragadja a mama kezét.
Feri még mindig mosolyog. Úgy mosolyog, mintha fényképezőgép előtt állna, s amikor megszólal, sokkal mélyebb a hangja, mint egyébkor.
Aztán mégiscsak megindul a beszélgetés. Leginkább Feri beszél, s a mama kérdezget, de többnyire be sem várja a választ, maga felel rá. – Hány esztendős vagy? Húsz?
