Viharos mennyország

Fejezet 5

– Ne is… Mert én hozzád megyek. Mindegy, hogy ki szól előbb.

– Mindegy… – mondta Feri, de a hangja nem hangzott nagyon meggyőzően.

Egy gazzal benőtt, üres telken mentek keresztül, körülöttük gyerekek egymást tiporva rúgtak egy rongylabdát. Sárika lehajolt a labdáért, közéjük dobta.

– Én még soha senkit sem szerettem – mondta, és figyelte, hová gurul a labda. – Te vagy az első és az utolsó.

– Sárikám… – Feri hangját elnyelte a gyerek­zsivaj.

– Attól tartasz, hogy mamád nem örülne, ha beállítanék?

– Látod, ez az, amit nem tudok. Anyát elő kell készíteni, hogy ez nem maradhat így… mindig csak ketten. Az élet rendje, hogy…

Sárika közbevágott: – Hát készítsd elő!

Ferin hirtelen átvillant, hogy valahányszor szerelmes volt, mamával mindig történt valami. Légzési zavarai támadtak, vagy a reumája újult ki, vagy a gyomrával volt baja, szemmel láthatóan lefogyott.

Á, ez csak véletlen lehet. Haragudott magára, hogy ilyesmi eszébe jutott. Még hogy a mama, aki olyan önfeláldozó, olyan tapintatos, s képtelen a legkisebb színlelésre. Kimondja mindig, ami a szívén. Ő figyelmeztette, hogy Árkus Mari, aki mindig olyan, mintha épp most hozták volna a Patyolatból – izzadságszagú. Ő sohase érezte, csak amikor mama sajnálkozva jegyezte meg: „Érthetetlen, hogy egy ilyen ápolt lány… Talán beteg. Kár egy ilyen viruló teremtésért.”

Bauer Terust ő mutatta be neki azzal, hogy a legjobb sztahanovistájuk lánya, az aranykezű, hétszeres újító Bauer bácsié. Már egy fél éve jártak együtt Terussal, amikor mama kijelentette, hogy Terkából a hétszeres újító apja kifelejtette a szívet. Ő bizony le nem gyártatná Terkát, akármilyen mutatós, talpraesett…

Évát, a kolléganőjét szívesen fogadta. S egy éjszaka mégis arra ébredt, hogy mama az ágyban ül, ki-be fonogatja vékony copfocskáját, s a szemhéja vörös a virrasztástól.

– Ez a szerencsétlen Éva… Nem jön álom a szememre, mióta hallottam, hogy az apja elmekórházban halt meg. Megnéztem a lexikonban, az elmebaj öröklődik… Pedig milyen helyes, vidám, jó eszű, eleven. Túlságosan is eleven! Sírni tudnék, ha arra gondolok, mi vár rá.

Feri sehogy sem tudta szétszedni az érzelmeit. Volt bennük aggodalom, lelkiismeret-furdalás, szemrehányás és elszántság, jókora elszántság. Túl hirtelen nyilalltak egymáson keresztül ahhoz, hogy megállítsa őket, rendet teremtsen köztük.

– Bízd rám – mondta végül Sárikának. – Bízd csak rám. Jövő héten már nálunk uzsonnázol. Mama fölös kávéval kínál, mazsolás kaláccsal.

Ennek három hónapja, gondolta Feri. Három hónapja nem tudtam rászánni magam, hogy megmondjam mamának.

Sárika hangja riasztotta fel. – Remélem, emlékszel?! Azt ígérted, hogy mama fölös kávét ad nekem, mazsolás kaláccsal. S én majd kiugrottam a bőrömből, pedig utálom a fölös kávét. – Szorosan az ujja köré csavarta a zsebkendőjét, mintha vérzést állítana el. – Azóta már házasok vagyunk, s nincsen fölös kávé.

– Ha úgyis utálod…

– Milyen gonosz vagy! Miért mentem egy ilyen gonoszhoz?

– Mert nem bírtad tovább.

– De ugye, te sem bírtad?

– Világos.

– Azt mondtad, hogy világos? Miért bántsz engem?

Feri megcsókolta a száját, amely puha volt, mintha síráshoz készülődne.

– Vond vissza a világost. Mondj valami olyat, amit nekem találtál ki.

– Szeretlek, Csorba Ferencné.

Sárika szeme felfénylett, barna kis csillámok torlódtak össze benne. – A szappanosdobozból fogunk ebédelni? – kérdezte, és a nyári vendéglő felé mutatott, melynek kerítésén áthajoltak a nehézillatú hársfák.

Csorbáné vacsorához terített. Vékony csontú asszony volt, mozgékony, fürge, csupán a keze elnyűtt, tele rozsdafoltokkal. Szeme, mely máskor élénken tűzött ki enyhén ráncolt szemhéjai alól, most olyan figyelemmel pihent meg egy-egy tárgyon, mint aki nem tudja, mit néz… A szatyor még ott feküdt a széken úgy, ahogy odadobta. Kiszedegette belőle a holmiját: egy klott köpenyt, egy bögrét meg egy lélekmelegítőt. A bögre meg a lélekmelegítő húsz év óta vele volt az üzemben. Ilyen bögrét ma nem is kapni, gondolta, és kivitte a konyhába, a kredenc szélére állította. – Meg fogod itthon is szokni – mondta a bögrének, mert gyakran elbeszélgetett a keze ügyébe eső tárgyakkal. Aztán meghallotta Feri lépteit az előszobában, eléje sietett.

– Hol voltál ilyen sokáig? – A mai nap izgalma kikívánkozott már belőle, elhatározta, hogy nyugodtan meséli el Ferinek, sőt jókedvűen, de a hangja türelmetlenre sikerült.

– Dolgom volt, mama. – Feri a lépcsőházban még egyszer összerakosgatta magában, hogyan mondja el Sárikát. Ösztönösen megtapogatta feje búbján azt a csiga alakban nőtt hajcsomót, amely gyerekkorában is minden józan ok ellenére gyakran megmentette az anyai haragtól. De hát miért haragudna anya? Megnyugodva vette tudomásul, hogy a hajcsomót a legerősebb szálú kefe sem tudta a fejéhez lapítani.

– Ma nagy meglepetés ért… Sejtettem már valamit… – kezdte el Csorbáné. – Tulajdonképpen már hónapok óta… Csak hát…

Feri a gallérjába nyúlt, amely egyszerre szűk lett neki. Úgy látszik, mama már tudja. Lehet, hogy Fakó bácsival találkozott. Hol találkozik mama Fakó bácsival?

– Mamuskám… magának biztos rosszulesik… hiszen megértem…

– Rosszulesik?… Nem is tudom. Hozzá kell szokni a gondolathoz.

Minden sokkal egyszerűbb, mint ahogy képzeltem – gondolta Feri, és bűnbánóan megcsókolta az anyja homlokát, melyet három reszketeg ránc szelt át, olyanok, mintha gyerekkéz húzta volna meg őket.

Csorbáné felkapta a fejét. – Te már hallottad? Kitől hallottad? A házban még nem tudják. Meg akartam telefonálni neked. De gondoltam, ráérsz megtudni. Majd inkább itthon mondom meg. Mégiscsak más az…

– Miről beszél, anya? Üljön le… Nos… Mi az, amit ráérek megtudni?

– Nyugdíjaztak – mondta Csorbáné gyorsan. Látszott rajta, hogy sokféleképp ismételgette már el magában, s most meglepődött, hogy hangosan kimondta. – Tulajdonképpen nem is bánom. – A hangja rábeszélő volt. – Egyáltalán nem bánom – tette hozzá a kelleténél sokkal élénkebben.

Feri nyaka körül engedett a szorítás. Megkönnyebbülten sóhajtott. Erről van szó? Az anyja kezéért nyúlt, két tenyere közé fogta.

– Persze hogy nem bánja. Ráfér magára egy kis pihenés.

Csorbáné kiszabadította a kezét. Úgy képzelte el, hogy Feri szóhoz sem jut a megdöbbenéstől, ő fogja majd vigasztalni.

– Nyugdíjba küldtek – mondta megbántva.

– Hát meddig akart még dolgozni?

– Még bírtam volna. Így Csorba mama, úgy Csorba mama… mozdulni se tudtak nélkülem. Aztán mégis…

– Legalább kíméli magát. Nem kell hajnalban kelnie, kivillamoskázni Újpestre.

– Nagyon szépen búcsúztattak, azt meg kell hagyni. Szabados beszélt. Mindenki ott volt, még könnyeztek is. Mert mégiscsak nagy dolog annyi év után… Láttad, mekkora csokrot kaptam? Bent van a mosdóban, vizet eresztettem rá. Mit fogok én egész nap csinálni?