És anya faggatná, hogy vajon megérdemli-e őt az a lány, és ő megint csak hallgatna.
Annyiszor készült fel rá, hogy bevallja neki Sárikát. De a gyöngéd és kímélő szavak hirtelen visszájára fordultak a fejében: „A magam embere vagyok. Miért kell nekem mindenről beszámolnom?”
S gyorsan megsimogatta mama fejét, vagy megnyomogatta a vállát. „Semmi baj, mamuskám!”
Ilyenkor megijedt, hogy a szeretet mekkora teher tud lenni. Még inkább megijedt attól, hogy ezt nemcsak bizonytalanul érzi, de pontosan meg is fogalmazza.
Amikor felért Sárikához, egy viharvert bérház harmadik emeleti személyzeti szobájába, Sárika éppen egy kézzel írott kartont szegezett az ajtajára: „Csorba Ferencné, tolmács.”
Sárika felugrott, odébb rúgta a szögekkel teli bádogdoboz fedelét.
– Csókolóztál már tolmáccsal? – s kézen fogva a szobájába húzta.
Feri megcsókolta a kezét. Előbb az egyiket, aztán a másikat.
– Az első a tolmácsnak szól. Szabályos, tiszteletteljes kézcsók. A másik már nem olyan nagyon szabályos – és arcára simítva az ujjait, belapította az orrát.
Sárika felemelte jobb kezét, s úgy nézte, mint valami tárgyat. – Még sohasem csókoltak kezet nekem. Te vagy az első. Te, ez komoly dolog… egy ilyen kézcsók.
A tűzfalra néző szoba kicsi és szűk volt, alig lehetett mozogni benne. Az ágy melletti kis asztalkán a szegfűcsokor meg egy hüvelyknyi mackó között Feri fényképe állt.
– Rettenetesen éhes vagyok! A boldogságtól mindig megéhezem. Azt hiszem, nagyon sok kell majd nekünk kosztra – mondta Sárika aggodalmasan.
– Ma díszebédet eszünk!
Sárika szeme felcsillant. – A mamánál?
– A mama még dolgozik. Csak későn jön haza.
– Hát menjünk elébe. Jelentsük be neki.
– Szedd magad rendbe.
– Már rendben vagyok. Ennél rendesebb nem tudok lenni.
Feri kivette zsebéből a kisfésűjét, hátrafésülte Sárika haját, aki engedelmesen, leeresztett karokkal állt előtte.
– Mondtam már?… Kitüntetéssel vizsgáztam.
Csak ketten vizsgáztunk kitüntetéssel, Perédi meg én. Perédinek könnyű, gyerekkorában Lyonban nevelkedett, én meg Kisbajomban. Az apja szűcssegéd volt, harminckilencben vándoroltak ki. Kész? Mehetünk?
– Meg se nézed magad?
Sárika elővett egy kerek kis tükröt, fintorokat vágott belé. Hirtelen mozdulattal a fiókba dobta. Két töprengő ráncocska jelent meg a homlokán.
– Fogok én tetszeni a mamának?
– Ha nekem tetszel…
– Az más. Te is tudod, hogy az más. Úgy félek, hogy azt fogja neked mondani: „Mit eszel ezen a kis szúnyogon?”
– Nem fogja azt mondani.
– Amikor bejelentjük, hogy…
– Sárikám! – Feri fülét megütötte a „bejelentjük” szó. Ma már másodszor hallja. – Nem jelentjük be. Ez így olyan… kategorikus. Idegeneknek szoktak bejelenteni valamit. Az édesanyjának elmondja az ember, tanácsot kér tőle, megbeszéli vele.
Sárika hóna alá csapta piros lakktáskáját. – Én kértelek… Régóta kérlek már… Amikor visszajöttünk Parádról, már akkor kértelek, hogy vigyél el a mamádhoz. Te meg azt mondtad… emlékezz vissza!
Feri előtt felbukkant Sárika, amint először várta az iskola előtt. Arca barnáspirosra sült, az orra hámlik, mint az újkrumpli, lábszárán elvakart szúnyogcsípések. Akár egy kamasz. Vásott kamasz, amellett gyöngéd és kedves azzal a se nem szürke, se nem barna szemével. Zacskóból ette a cseresznyét, messzire köpve a magokat. – Vigyél el a mamádhoz.
Ő meg egyszerre a mama szemével látta meg Sárikát. – Te fiam, miféle kislány ez? Rendetlen, kócos, s micsoda hetyke képe van!
S mert jobban ismerte mama gondolatmenetét a magáénál, máris a fülébe csengett:
– Na persze, az ilyen fürdőismeretségek! Semmi dolga a vendégnek, ágyba hozzák a reggelijét, csak el kell fogyasztania. S a szerelmet is ágyhoz hozzák. Hajdúszoboszlón eleget láttam. Pedig oda csupa reumás jár, reumás, csúzos… Megértem én, hogy fürdőhelyen, de itthon, ahol derék, jóravaló lányok vannak…
– Még nincs itt az ideje, hogy mamához vigyelek – mondta Sárikának, aki felfújta az üres zacskót, a falhoz nyomta, hogy durranjon.
– Mi úgy éltünk együtt… mindig együtt… Mióta apa meghalt, mama csak értünk élt. Egész nap az Izzóban dolgozott, este leült velünk tanulni, mértani testeket ragasztani. S addig talpalt, amíg felvetetett a zenedébe. Férjhez mehetett volna egy vasutashoz. De nem ment. Nem akart mostohaapát nekünk. Pedig a vasutas jó kiállású ember volt, s vállalta volna a három gyereket. Nagy nehezen felnevelt minket, s mire segítségére lehettünk volna, a bátyám eltűnt Voronyezsnél. A másik megszökött egy pincérlánnyal. Amerikába szökött, csak nagy sokára tudtuk meg. Van egy családi fényképünk, én a mama ölében, Sanyi meg Gyuszi karikával a kezükben állnak a mama két oldalán. Mama levágta a képről Gyuszit. A saját fél oldalát is le kellett vágnia vele. S ez a csonkán maradt mama tart engem azóta is az ölében.
– Ez nagyon szép – mondta Sárika. – Én sohase tudnék ilyen szépet kigondolni.
Feri zavarba jött. Nem tudta folytatni.
– Akarsz fagylaltot? – Egy utcai fagylaltárus tolta előttük a kocsiját.
– Csak egy forintért, de vegyesen. Mondd tovább. Sárika elnyalogatja a fagylaltot. A tölcsért is összeroppantotta. Sorba leszopogatta ujjait.
– Úgy élünk együtt a mamával… Én maradtam neki egyedül. Mindent megosztunk. Az ő keresete meg az én fizetésem egy szappanosdobozba vándorol. Mama kezeli a kasszát. Ha kell valami, együtt vesszük meg.
Nem a szappanosdobozról akart beszélni. De Sárika olyan odaadással hallgatta, hogy folytatnia kellett.
– Szappanszagú pénzzel fizettünk a télikabátomért. Azt is ő választotta. És természetesen nemcsak abban merül ki a gondoskodása, hogy ellát minden jóval. Mi úgy összeszoktunk, annyira együvé tartozunk, hogy segíteni akar mindenben. Segíteni, tanácsot adni… abban is, hogy kit veszek el. Legjobban szeretné, ha mindig vele maradnék.
Végre itt tartottak.
Sárika szürke szemeiből eltűnt minden barnaság. Egyértelműen szürke és világos volt a szeme, tiszta és csodálkozó.
– Mama olyan asszony…
Feri szinte sajnálta, hogy az anyja ennyire jó. Ennyi jósággal nem lehet szembeszállni. De hát miért kellene szembeszállni vele? Mennyivel egyszerűbb volna minden, ha a mama saját életét élné, ha hozzáment volna ahhoz a vasutashoz, akitől ő gyerekkorában annyira félt.
– Mama a legjobb asszony a világon! – mondta nagy hévvel.
– Én is jóban vagyok az anyámmal – jegyezte meg Sárika, és nem eresztette le a hangját, mintha még jönne utána valami.
– Jóban lenni, az más! Anyám minden mozdulatomra felel. Percnyi késedelem nélkül, mint egy szerelmes.
– Akkor azt is tudnia kell, hogy valamit titkolsz előtte.
– Én téged nem titkollak.