Fejezet 3
1026 Words
Az utcán nyár volt, a meleg világoskéken áradt el a reggelben, semmi jelét sem adva, hogy déltájban tolakodó hőséggé sűrűsödik. A sarki virágárus asszony épp kirakta a vödörből a virágait. Vizet permetezett rájuk, csokorba kötötte őket. Három forintnál alább nem adom, gondolta, és kiszámította, hogy hat csokor szegfűből fél kiló rövidkarajt vásárol. Vagy inkább dagadót, káposztával? Hogyisne, hogy egyszerre falja be a férje!
Csorba Ferenc megállt előtte. Habozott egy pillanatig, most vegye-e meg Sárikának a virágot, vagy csak a vizsga után? Orrához emelte a szegfűt. – Még harmatos – mondta, mert olyan szép volt a reggel, hogy nem illett észrevenni a vízzel teli vödröt.
– Négy forint – felelte a virágárus, mert olyan szép a reggel, hogy négy forintjával is lehet próbálkozni.
Az égen rojtos szélű bárányfelhők oldódtak, belemosódva a könnyű kékségbe. Asszonyok mentek az utcán, a munkába igyekvők öntudatos lépésével. A kirakatüvegben lopva megnézték magukat. Frissen vasalt ruhájukat ismerősen tükrözte az üveg. A reggeli fény hozzáadott valamit, ami határozottan jól állt. Iskolába siető gyerekek vágtak át az úttesten, simára nyalt hajuk, nyílegyenes választékuk anyai beavatkozásról árulkodott.
Csorba erősen kilépett. Akárhogy sietek, Sárikát úgyis a kapu előtt találom, gondolta. Sárikát nem lehet megelőzni! Egyetlen mozdulattal a ruhájába bújik, egy csusszanás, s lábán a szandál, s nincs az a zsúfolt villamos, ahová fel ne tornázná magát. Fél lába a levegőben, sapkája a feje búbján billeg, pulóvere félrecsúszik… Fikarcnyi hiúság sincs benne. Na, majd ő kézbe veszi! Akkor aztán kezdődik a nevelés, a módszeres nevelés!
– Feri! – Nem tudni, honnan került elő Sárika, de egyszerre itt van, a karjába csimpaszkodik. – Olyan régen várlak!
– De hiszen pontosan jöttem.
– Miért jöttél pontosan? Miért nem előbb jöttél? – Sárika hevesen megcsókolja.
– Sárika! Az utcán… – figyelmezteti Feri.
– Ma kivételes nap van – mentegetőzik Sárika. – Tartsd értem az ujjad.
– Ne légy babonás.
– Nem vagyok, de mindenesetre tartsd értem az ujjad. Akkor legalább tudom, hogy gondolsz rám.
– Csacsi… Mindig gondolok rád! Éjjel-nappal!
– Elég baj, hogy csak gondolsz rám, és nem vagy mellettem.
Feri magához szorítja a karját.
– Feri! Az utcán! – figyelmezteti Sárika és hozzásimul. – Ha levizsgázom… akkor… tudod! – mondja jelentőségteljesen.
– Tudom. – Feri hangja komoly, szinte ünnepélyes.
– Azonkívül még megleplek valamivel. Van számodra egy hírem. De ne faggass!
– Nem faggatlak – ígéri Feri, és Sárika csodálkozva kapja fel a fejét. – Nem is vagy kíváncsi rá?
Milyen kislány még! Ferit elönti a meghatottság, hogy ez a kislány hozzá tartozik, rá van bízva, ő felel érte. Hogy őrizhetett meg ennyi tisztaságot? Miféle burok védte, hogy ilyen maradt? Mihelyt meglátja homlokán röpködő fürtjeit, folyton változó arcát, melyben egy kamaszlány küszködik a „csak neked legyen jó” fájdalmasan édes asszonyadakozásával, kísértés fogja el, hogy elmondja neki, amit az ember restell hangosan kimondani. Még ha költő lenne!
– Majd elfelejtettem! – és Sárika kezébe nyomja a virágot.
– Jaj, Feri! Minek költesz rám? – És egyszerre könny futja el a szemét. – Ne törődj velem! Izgatott vagyok, irtó izgatott. Ha bent lehetnél… Legalább fogsz rám gondolni? Ha érzem, hogy gondolsz rám… Tanítás közben is gondolj rám. Nem lehet tudni, mikor kerülök sorra. Ahogy végzek, felhívlak. Fordítva vettem fel a kombinét. Nem vagyok babonás, de azért fordítva vettem fel.
Belemarkol Feri kabátujjába. – Akkor most megyek. Egész délelőtt… megígérted!… Egész délelőtt rám gondolsz! Szünet nélkül!
– Szünet nélkül. És ne félj! Semmi okod rá. Legyen egy kis önbizalmad.
– Jó, majd meglátom. Az a fő, hogy te segíts nekem. A szegfűvel is segítettél. – Kicsit lábujjhegyre áll, mintha el akarná érni Ferit, aki semmivel sem magasabb nála. – Nagyon fájt volna, ha nem kapok virágot tőled…
Délben Fakó bácsi, a pedellus, szemrehányó hangon mondta Ferinek:
– A telefonhoz kérik. Nem is tudtam, hogy megházasodott. Na tessék.
Feri elvörösödött. Morgott valamit, végigsietett a folyosón, állandóan hátában érezve Fakó bácsi helytelenítő pillantását. Tudta, hogy mire a tanári szobába ér, házasságának híre a hang terjedési sebességének törvényét követve megelőzi őt, s számára már csak a zavart kimagyarázkodás marad. A kimagyarázkodás, mentegetőzés. Hogy magyarázza meg a kollégáinak, miért kellett titokban tartani a házasságát? Sárikával is nehezen tudta megértetni.
A tanáriban csak Kristófné tartózkodott, oly elmerülten lapozgatva a javításra váró füzetekben, mint aki jelezni akarja, hogy semmiről sem vett tudomást. Nincs is jelen.
Feri igyekezett elfogulatlan arcot vágni. – Halló, Sárika!
A drót túlsó végén bűnbánó, vékony hang szólalt meg.
– Ugye, nem haragszol? Ugye, már szabad? A férjemet kértem a telefonhoz. Azt mondtam, itt Csorba Ferencné. Baj? Ma úgyis bejelentjük.
Feri egy árnyalattal pirosabb lett. – Persze… No, hogy sikerült?
– Micsoda?
– Micsoda! Hát a vizsgád!
– Ötös! – mondta Sárika mellékesen.
– S ezt csak így mondod?
– Hol találkozunk?
– Ötös! Nagyszerű! Gratulálok.
– Érted mehetek?
– Majd inkább én. Boldog vagy?
– Á! Nem olyan nagy dolog ötösre vizsgázni. Feri nevetett.
– Á! Egyáltalán nem nagy dolog. Reggel is mondtam, amikor úgy citeráztál.
– Van ott valaki?
– Van.
– Nem tudod előtte mondani, hogy szeretsz?
Kristófné tevékeny piros ceruzája a levegőbe emelkedik, s újból lecsap az együgyűen gömbölyű betűkre.
– Délután mindent megbeszélünk.
– Feri! Csak annyit mondj, hogy: nagyon!
– Nagyon!
– Én is nagyon.
– Várj meg odahaza. Még leadok egy órát.
– Siess! Ha leteszed a kagylót, mondd annak a valakinek, aki bent van a szobában: a feleségem jelesre vizsgázott. A feleségemen van a hangsúly, nem a jelesen.
Feri letette a kagylót. Előbb a mamának kell szólni. Kristófné ráér. Fakó bácsi ráér. A kollégák ráérnek.
Ma megmondja a mamának. Persze, már alaposan elkésett vele. Akkor kellett volna, amikor kezdődött a szerelem. De amikor az ember a harmincadik évéhez közeledik, szemérmes és zárkózott. És mama nem elégedett volna meg azzal, ha csak annyit mond: „találtam egy lányt”, s kinyögi, hogy feleségül akarja venni.
Más anya azt felelné: – Te tudod, fiam. – Vagy valami ehhez hasonlót, amiben beleegyezés is van, fenntartás is…
De az ő anyja annyira részt vesz az életében… Részt vesz? Benne él! Benne, érte! Az ő anyja mindent akarna tudni erről a szerelemről, ő pedig semmit sem tudna mondani róla. „Kedves kislány”, „tiszta lélek”. Hát aztán? Ez minden? Ettől jön az a szorongató boldogság?
- Writer
