Zsuzsi lent ült a pincefeljárónál. Az ajtórésen keresztül látni lehetett az udvart, a kicsorbult aszfaltot, meg közepén a füves részt, melyet nagy, kopár foltok éktelenítettek, két bokor is odalátszott, levél már nem volt rajtuk, az ágak feketén száradtak a levegőbe…
Még visszamehetnék, gondolta Zsuzsi, s ez jólesett neki, hogy egy fordulat, s megint fent van, elmerülhet a zajban, csak rajta áll… S hogy ezt tudta, megerősödött benne, hogy mégis itt marad.
Az alagsor homályos volt, rézsút feküdtek az ablakok, s olyan magasan, hogy fel kellett kapaszkodnia, ha el akarta érni, haja, ruhája pókhálós lett, kormosnak és maszatosnak érezte magát… Most már mindegy, gondolta, ráhasalt a falra, egészen rádűlt, hogy belásson a földszintre, mert mégis tudnia kellett, hogy azok hol tartanak…
Már meg
