Lelkünk derül, szívünk örül,
Hogy nyugtot ím talált,
És hőn eped, hogy kit szeret,
Meghallja szép szavát.
A lányok énekeltek. A „hőn eped”-nél Csirke felvonta a szemöldökét, hogy tartsák ki a hangot, érzéssel, ér-zés-sel… Olykor ő is beleénekelt, kissé felemelkedve, állát fölfelé tartva remegtette a hangját.
Lelkünk derül, szívünk örül,
Hogy nyugtot ím talált,
ismételték teli torokból, s a magas látogató a minisztériumból lassan forgatta kezében keménykalapját. Nagyon derék, mormolta, s egy kecskeszakállas, szikár tanácsos felé fordult, aki lopva a karórájára nézett.
– Ó, igen… Az intézet szelleme… a légkör… – sietett a kecskeszakállas. – Csak nem kell velük ebédelnem? – gondolta, és meghajolt az igazgatónő felé. – A legnagyobb elismerés hangján tudok csak szólni. Ahogy elnézem eze
