Keserű mandula

Fejezet 7

– Az vagyok – mondta meglepődve, mert váratlanul érte a kérdés. – Mért kérdi?

Zsuzsa ráemelte arcát, mely szinte pillanatonként változott. – Nem mintha azt hinném, hogy minden kommunista becsületes. Van például nálunk egy mérnök, Hubényi. Tájszólásban beszél az igazgatóval, mert az parasztszármazású. El akarja vele hitetni, hogy ő is az. Hát ilyenek is akadnak – mondta, s térdére huzigálta a szoknyáját. – És olyan is van nálunk, aki nem merte bevallani, hogy tud durákozni. Egyszerűen letagadta!

– Hát ez még nem olyan nagy bűn!

– Letagadni valamit bűn! – jelentette ki Zsuzsa határozottan. – Maga megtenné?

– Ha nem volna kedvem durákot játszani, biztosan megtenném.

– Nem kedvről volt szó! – És megrázta karját, oly ártatlanul, mintha csak egy bokrot csapkodna mérgében, és nem egy csupasz férfikart. – Táncolni sem mert. Azt hitte, nem való táncolni vezető állásban levő embernek. Csak akkor kapcsolt rá, amikor meglátta tangózni a főmérnököt. Akkor aztán belefeküdt! Még zakatolt is. Hát jellem az ilyen? – Még mindig szorította a karját. Ő meg rátapasztotta tenyerét karját szorító kezére.

– Nem, nem jellem. Meg kell őt írni. Használja fel.

Zsuzsa keze fürgén kicsúszott a tenyere alól.

– S ha tudok írni, akkor mi lesz?

– Majd meglátjuk.

– Azért kérdeztem, hogy kommunista-e, mert apám is az, anyám is. Mindenki, akit szeretek. Én is az vagyok! – S megint elpirult. – Maga ugye sose fog nekem bánatot okozni? Már úgy értem… mindig megmondja az igazat.

– Csak ennyit kér tőlem?

– Ez nem „csak”. Ez nagyon is sok. Ni, egy sárkány! – A magasba mutatott. – Látja? Ott… ott! – Ujja az ég felé röppenő, egyre zsugorodó, halványodó papírsárkányt követte…

– Most rám gondoltál! – Zsuzsa még mindig az erkélyajtónál állt, kezében az üres kávéscsészével. – Rám gondoltál, a hűvösvölgyi találkozónkra! – mondta rajtaütésszerűen. – Ismerlek! Minden vonásodat, minden porcikádat ismerem. Úgy kiismerem magam az arcodon…

– Akkor mért féltesz? Miért és mitől?

Zsuzsa nem felelt. Eloltotta a villanyt, csöndesen vetkőzni kezdett. Az ágy szélére ült, átölelte felhúzott térdét, ráfektette az állát, aztán mint aki rájött valamire, sietve Gyuri mellé bújt.

– Gyurikám… soha többé nem foglak félteni. Megígérem neked. Bármikor jössz haza, nem izgulok… egy cseppet se izgulok… Akár három napig is ellehetsz. – Forró arcát a vállára hajtotta. – Hallod? Nem féltelek többé!

– Szívem…

– Emeld fel a karodat… Idebújok a karod alá…

– Így nem lehet aludni… Elfáradunk… Görcsöt kap a karom.

– De olyan jó… Idebújok… Nem féltelek már… olyan… olyan… jó…

A házat, melyben Kálóczy Zoltán kúriai tanácselnök özvegye lakott két lányával, még a nagyapa, Kálóczy Gergely főispáni titkár kapta hozományba. Előbb a házban állapodtak meg a jövendőbeli apóssal. A tömör, földszintes épület nehéz diófa ajtóival, zöld zsalugáteres ablakaival azonnal felgerjesztették érzelmeit. Megbízhatóság, hűség áradt a vastag falakból, mindaz a női erény, melyet a házasságban keresett. A tömzsi cserépkályhákban volt valami testes báj, bumfordi érzékiség, s ez Kálóczy Gergelyt mindazokra a meleget árasztó, széles csípőjű nőkre emlékeztette, akiknek karjaiban jól érezte magát. Az aránytalanul nagy méretű kamra a családról való gondoskodás, az előrelátás erényéről tett tanúságot, az estikével befuttatott veranda mértéktartó poézisről árulkodott.

Nekem való feleség, döntött Kálóczy Gergely, s olyan gyöngéden fogta meg a rézkilincset, mintha jegyese kezét fogná.

Ez az előlegezett szerelem annyira erős és elhatározó volt, hogy Lujzi, a menyasszonyjelölt sem tudta megingatni. Pattanásos homlokával (majd elmúlik a házasságban), sovány termetével (kigömbölyödik az első gyerek után), a székrekedésben szenvedők jellegzetes málnapiros arcszínével (be lehet púderozni) cseppet sem hasonlított azokra az asszonyokra, akikben Kálóczy Gergely eddig a kedvét lelte. Mégis hatvan évet éltek le együtt a zuglói házban, hol egy kovácsoltvas kapuval, hol csempéből készült káddal, hol pedig két lucfenyővel gyarapítva a ház tekintélyét, s házasságuk követésre méltó példaként lebegett a családban.

Lujzi szögletes alakja öregkorára kipárnásodott, jótékony zsírrétegek rakódtak a csípőjére, még egy kis enyhe toka is gyűrődött az álla alá. Porszínű szőkeségét a múló esztendők ezüsttel futtatták be, kihangsúlyozva arca pirosságát, úgyhogy élete alkonyán megközelítette azt a női ideált, melyet férje a ház megtekintése után joggal elvárt tőle. – Láttátok volna fiatalkorában – mondogatta Kálóczy Gergely, önmagával is elhitetve, hogy Lujzi kívánatos, incselkedő szépségébe habarodott, nem pedig az erős fundamentumú házba (melyre idővel emeletet is lehet húzni).

Három gyereke született a házasságból. György, a legidősebb, elesett az isonzói harcokban, s emlékére a szülők díszes kőpadot állítottak a kertbe, a két lucfenyő közé, támláján bronztáblával: Szeretett Gyurink, lelked itt él közöttünk!

A családban Gyuri-padnak hívták a kőpadot, s Lujzi mama áhítatosan fejtette a borsót, magvalta a cseresznyét rajta, s horgolta végeláthatatlan csipkéit, ülőkéje alá párnát téve, hogy fel ne fázzék, feje fölé esernyőt feszítve, hogy napszúrást ne kapjon.

Zoltán, a kisebbik fiú ide bújt a könyveivel, itt szorongatta meg a cselédlányokat, s itt a Gyuri-padon veszítette el ártatlanságát…

Kislujzit, a család szemefényét hónapokra eltiltották a Gyuri-padtól, mert egyszer rajtakapta az anyja, hogy szoknyája szélével legyezgeti magát, valami pajkos dalocskát énekelve, lábával verve a taktust hozzá.

– Elfelejted, hogy ez a pad… ez… ez voltaképpen síremlék? – támadt rá könnyezve.

Akkor derült ki, hogy Kislujzi vörös… Ahogy ott ült a padon könnyű háziruhájában, taktusra ingatva a fejét… Kislujzit ugyanis zárdában neveltették, a növendékek bő, csaknem bokáig érő egyenruháját viselte, haját kemény koszorúba fonták, melynek színét még az elfogult szülők sem merték szőkének nevezni. Kissé vörhenyes, állapította meg az apja. Csak a padjelenet után vallották be maguknak a szülők, hogy Kislujzi vörös, lángvörös! Ezt tudomásul kell venni… S még aznap intézkedtek, hogy bentlakónak vegyék be a zárdába, és fogják szigorúan.

Lujzi mama még sokáig emlegette férjének, hogyan találta Kislujzit, kedvtelve utánozva mozdulatait, persze ebben a szövetszoknyában nem lehet, mutatott nehéz szoknyájára, melynek sliccén kipattantak a kapcsok. A pajkos dalt is elénekelte, szisszenve, fejét csóválva, megrovó krákogással, de végig minden szakaszt.

Lujzi bekerült a zárda falai közé, s csak egyszer egy hónapban, vasárnap délután látogathatott haza. Akkor is bent lakott még, tanítónői vizsgára készült, amikor Zoltán megnősült, s apja kívánságára odaköltözött a feleségével.

– Sok jó ember kis helyen is elfér – mondta Kálóczy Gergely, büszkén méregetve az egymásba nyíló tágas szobákat, a csaknem átfűthetetlen nyolcméteres ebédlőt.

– Jó házasság lesz ez? – töprengett Lujzi mama, mert nehezen tudta elképzelni, hogy két ember szülői közvetítés nélkül egymásba gabalyodik, semmit sem kérdezve egymástól, már ami az anyagiakat illeti, még csak nem is tapogatózva, ki mit hoz a házhoz… – Regényekben szokás az ilyesmi… – fejezte be hangosan gondolatait, s arcán a korlátoltság szigorú ünnepélyessége ömlött el. – Erzsébet apja régész… mondd, fiam, miféle foglalkozás ez? Lehet ott előrejutni, emelkedni?